Egyed-Husti Boglárka

96 óra

Hétfő

A kolesz negyedik emeletén a 16-os ajtóban halk kopogás hallatszott. Aztán a kopogást felváltotta a dörömbölés. Majd a kiabálás, hogy nyissák ki az ajtót. Mivel azonban senki se nyitott ajtók betörték azt, de már elkéstek Őrs élettelen teste feküdt a díványon. Az egyik rendőr, aki épp most jött be a szobába gyorsan terepszemlét tartott majd különböző utasításokat adott végül a kollégájának Őrs kezének fejére bólintott.

– Látod? – kérdezte.

Apró kis véraláfutások voltak, amik egy nagy pacaszerűségben a jobb felkar közepén értek össze.

– Látom – válaszolta a rendőr kollégája. Majd készített pár fotót a helyszínen.

Szétnéztek a szobába, megnézték a halott test ruháit, majd a fiókokat is ki nyitották.

Végül megtalálták azt, amit kerestek. Arról is készítettek egy fotót majd egy bizonyítékos feliratú zacskóba tették bele.

Olyan fél óra múlva megjött a mentő és az élettelen testel elindultak a kolesz lift ajtója felé.

Őrs halott volt és én tudtam miért.

Péntek

Alig vártam az estét. Johnnyval és Őrs megbeszéltük, hogy elmegyünk meginni valamit. Már hiányzott, hogy ismét együtt lehessek velük. Elég sűrűn lógtam mostanában együtt a két fiúval fel is ajánlották, hogy oda költözhettek hozzájuk a kollégiumba. De én féltem. Hiába voltak a legjobb haverjaim, mégis csak fiúk voltak. Én azóta az eset óta pedig féltem. Nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen. Megfogadtam magamnak, hogy sose hagyom, hogy még egyszer bántson egy férfi. Egyszer rá kérdeztek a srácok mi történt elmeséltem nekik, ők csendben végig hallgattak, majd Johnny csak ennyit mondott: "ki nyírom a szemetet". Másnap elment a nevelőapámhoz és szarrá verte. Szó szerint.

Azon a napon lettünk egy család. Eljöttem otthonról. Johnny és Őrs segített összepakolni. Aztán egy kis szobába költöztettek. Néha pedig a koleszban voltam, de élni nem akartam ott, bár bírtam a kolesz hangulatát.

Aztán egyszer egyre többet jártunk el bulizni. Jók voltak ezek a bulik. Ittunk, cigiztünk, táncoltunk. Őrs nagyon mulatságos volt, amikor részeg volt. Johnny meg csak mindig nézelődött. Aztán hol kiment egy csajjal, hol a mosdóba, de tudtam mindig épp mit csinál, de nem különösebben zavart. Legalább nem velem csinálja.

Tudtam sose tenné meg, de néha láttam, hogy néz rám és Őrs pillantásaiból is láttam, hogy tetszem neki.

Hétfő

A hír a koleszban futó tűzként terjedt. Őrs halott. Őrs halott. Azonnal méhkas lett a koleszban és tudtam, ezt már semmi sem fogja megváltoztatni. Az ajtók nyitódtak és csukódtak, rohangáltak át egyik szobából a másikba közben "hallottad meghalt, itt voltak a zsaruk" és ilyesmik mentek mindenhol. Aztán az egyik ajtóban pont velem szembe ált Johnny. Nem kellett mondania semmit. Tudtam mire gondol. Én is arra gondoltam. Tudtam mi fog következni. Ő is tudta. Kihallgatás lesz.

Péntek

A kocsmába, ahol már ismertek minket mindig volt egy hely, ami úgymond a mi helyünk volt. Senki sem ülhetett oda. Az ürge, aki a kocsmát vezette régebbről ismerte Őrst és tudtam valamiben seftelnek egymással, csak nem tudtam egész péntek estig, hogy mivel, amíg maga Őrs nem mutatta meg.

Épp Johnny kiment cigizni, mikor Őrs hozzám fordult.

– Mutatok neked valamit.

– Oké – mondtam.

Aztán az asztalra letett valamit, ami fehér színű volt. Majd szépen kicsomagolta és egy zacskó szerűségből kitett az asztalra a fehér valamit.

– Kokó – mondta.

Majd oda jött a kocsma tulajdonosa és adott belőle neki. Ő egy köteg húszast csúsztatott Őrs kezébe. Sose láttam még ennyi pénzt. Mivel rajtunk kívül még alig voltak ott így Őrs nyugodtan tűnt, egészen addig amíg Johnny vissza nem tért.

– Te normál vagy, megmondtam, hogy ezzel a szarral, nem kereskedhetsz.

– Azt csinálok, amit akarok faszfej.

– Kurvára nem érdekel, de ezt a szart vidd innen.

Őrs felállt és most ő ment ki a WC-be.

Johnny le se vette a tekintettét rólam és a kokóról.

Majd csendben ennyit kérdezett:"

– Ugye nem nyúltál hozzá?

– Nem"– válaszoltam.

– Ez egy szar, halottam, hogy több ember is használja a koleszba és egy ideje tudom, hogy Őrs is, de azt hittem, hogy lejön róla.

– Mit akarsz tenni? – kérdeztem és Johnny válasz helyett megfogta a karom.

– Nem akarom, hogy hozzá nyúlj ehhez értve vagyok.

– Persze – mondtam és most először láttam Johnny azt a nézést, amit azelőtt sose láttam rajta.

Hétfő

Most ugyanezzel a nézéssel néz rám. Majd a szeméből könnycsepp gurul le. Őrs olyan volt neki, mint a bátyja lett volna. Ezt mindenki tudta.

Péntek

Johnny felált az asztaltól és még mindig fogta a kezem. Majd magához húzott rám nézett és megcsókolt majd elindult a WC felé.

Én meg vissza huppantam a székre Johnny csókjával a számba. Olyan fél óra múlva visszajött és elindult kifelé.

Ösztönösen utána mentem.
Kint láttam, hogy elindult az utcán.

Utána kiabáltam:

– Őrssel mi lesz?

– Nem az én dolgom – kiabálta vissza.

Visszamentem a kocsmába és életembe először bementem a férfi mosdóba.

Őrs ott feküdt a kezében egy tű szerűség volt, a szemei teljesen furcsa rángásba voltak, a kezén láttam, hogy más tűszúrások nyomai is vannak.

Leültem mellé, tudtam nem hagyhatom itt, éreztem, hogy segítségre szorul.

Őrs megfogta a kezem és ő is meg csókolt.

Majd folytatni szerette volna, de én próbáltam védekezni.

Sajnos erősebb volt nálam.

Mire Johnny visszaért már kék-zöld volt az arcom Őrs ütéseitől és a bugyim véres volt.

Nem mondott semmit, tudta.

Megfogott, felemelt és haza vitt.

Őrs meg ott feküdt a WC padlón.

Szombat

Mikor reggel felkeltem az összes pénteki ruhámat fogtam és elégettem. Majd indultam volna a fürdőszobába, de a számnak fura íze volt és ott helyben a padlón elhánytam magam. El se jutottam a fürdőkádig. Összerogytam a fájdalomtól. Nem tudom, hogyan és mikor, de Johnny egyszer csak ott volt. Szépen segített le vetkőzni és megfürödni, majd átölelt és rám nézett és csak ennyit kérdezett:

– Jól vagy?"

Nem tudtam erre mit felelni.

Őrsre és rá gondoltam. Tudtam, hogy visszament a kocsmába, de azt nem, hogy mi is történhe-

tett azután.

Hétfő

Miután mindenkit kihallgattak a rendőrök és a kollégiumban is nagyjából meg nyugodott mindenki Őrs szobájának az ajtaját rendőrségi szalaggal körbetekerték. Johnny hirtelen ott termett és megint csak ennyit kérdezett:

– Jól vagy?

Én válasz helyett kérdéssel válaszoltam:

– Johnny mi történt Őrssel?

Bár tudtam a választ.

– Azt hiszed én voltam?

Mi mást is hihettem volna.

– Ezt Őrs csak saját magának köszönheti. A zsaruknak is elmondtam, hogy mi történt. Valóban visszamentem, de még élt, igaz teljesen szét volt esve, de még élt.

Vasárnap

Őrs nagy nehezen felmászott a díványra. Tudta, hogy Johnny már nem barátja többé. Na Bogi már más kérdés. Sajnálta őt, nem akarta megerőszakolni, egyszerűen csak megtörtént.

Tudta, hogy Bogi sose fogja elfelejteni, ahogy ő sem. Mégis ezt hogyan lehetne elfelejteni?

Halk kopogást halott az ajtón. Először félt, hogy Johnny az. Ki is kérdezett, hogy ki az, majd meghatotta az ismerős hangot és nyitotta is az ajtót.

Egyik sem tudta mit is mondjon a péntek esti történések után. Őrs zavarba volt, lesütötte a szemét.

Majd nagy nehezen megszólalt.

– Sajnálom, nem akartam.

– Tudom.

Próbáltam nem rá nézni és a haragot és a gyűlöletet a szemembe elrejteni, egész jól ment.

– Hoztam neked valamit – folytattam.

Megmutattam neki, Őrs nem hitt a szemének.

– Ezt honét?

– Legyen az én titkom, megkóstolod?

– Még szép.

Elment a WC, be én meg gyorsan cselekedtem, tudtam mennyi időm van.

Aztán Őrs a WC-ből kábultan kijött és rám nézett.

– Mi ez a szar? – kérdezte én meg mosolyogtam.

Hétfő

A kolesz negyedik emeletén a 16-os ajtóban halk kopogás hallatszott. Aztán a kopogást felváltotta a dörömbölés. Majd a kiabálás, hogy nyissák ki az ajtót. Mivel azonban senki se nyitott ajtók betörték azt, de már elkéstek Őrs élettelen teste feküdt a díványon. Az egyik rendőr, aki épp most jött be a szobába gyorsan terepszemlét tartott majd különböző utasításokat adott végül a kollégájának Őrs kezének fejére bólintott.

Őrs halálának pontos oka drog túladagolás állt a boncolási jegyzőkönyvben.

Csak én tudtam, hogyan is halt meg pontosan.

Ambrus József

délutáni visszhang

(Vári Fábián László, - A szitakötő c. vers margójára!)

selejtes tűz robban a folyóra

- asztalomon kétarcú levél

szivárvány nincs - tépett a vitorla

kifosztott lelkemmel mit kezd a szél

hamis pecsét szökött a levélre

- élesre vált lő-lesen a vadász

neved napján szitakötő lennék

ha csőre töltött a rozsda verte frász

nincs bennem félelem ösztön

- a vajúdó gondolat alámerül

hogy a költeménynek lelket keressen

a márciusi napsugárban féktelenül

még három nap és elringat a csónak

- de kiköt lelkem a bazalthegyen

megfestem kontúrját a jónak –

és visszhangot gerjeszt az engedelem

káromkodás legyen embernek az útja

- percekre megáll árnyékos szíve

sorok között elfogyott a lelke

csak az igazság szökött a semmibe

a születő vers nem jöhet össze

- kínokat dajkál a februári tél

egy pillanat elég az árnyékos löszre

mert a hideg tűzében félrebeszél

pipacsos mederbe visszatérek én is

- szél sodorta el a szitakötőt

versednek csókja csak én lehetnék

aki virággal köszönti az időt

Ambrus József

hajnali meditáció

szép napomat emészti a harag

- de jó szimattal meditálok

csak az alkalom bizonytalanabb

minden ölelésben megbocsátok

meddő futamok csapódnak egymásba

ma úgy ébredtem hogy lássalak

feltámadt ösztönökkel a világra

fehér vérembe kovácsoltalak

- égő éjszakáim felizzanak

ellenem portyáznak a tények

szerelem-pénzelte rosszakarat

belsejében kikoptak az erények

sorok között a világ lüktetése

a hangsúly percenként változik

- édesszájú csókod ellenére

mégiscsak a harag gyámkodik

dallamaim válladnak feszülnek

- naponta változott a színdarab

sosem kérted hogy szeresselek

amíg csordogált a szerelempatak

nincs több pirkadó játék veled

- kifosztott a lassú bizalom

távozáskor megcsókolom kezed

mint tíz évvel ezelőtt egy szombaton

Hernádi Bence

Apró jelek

Megjelölnélek, mint saját tulajdont.

Nem szakíthat el tőlem semmi bánat!

Nem szabad, hogy folyton a vágy uraljon

És mégis bárhová megyek Utánad!

Szükségtelen kimondanom szépséged,

Hiszen minden az arcomra van írva,

Bőrömbe vésném billogként kétségem,

Majd Rád tetoválnám nevetve-sírva.

Hiszen a férfi csak csalárd és gyönge

Nő nélkül, akár a félkarú rabló,

Így Hozzád bújik, suttog könyörögve,

A szíve most áll egy újabb darabból!

Kiteljesedtek, Együtt, Kéz a Kézben,

Apró jeleket hagytok nagy merészen…

Philochatus

Kanásztánc

Rajta a színpadi fény,

időtlen, bő a gatyaszára,

állát magasra emeli a magabiztos mindentudás.

Suhogva dobbannak meztelen talpai,

reccsen a deszka, de lefelé nem tekint,

csiszolt a mozgás.

Már fej felett a kondásbalta,

pörögve jelez cselvetést

vagy ha várható az ellen támadása?

Ijesztő, ahogy nyelével a színpadra csap

majd kéjesen többször a levegőbe döfi.

Feszült a figyelem, a közönség csodálja,

ahogy a hatalom ősi botolóját járja,

és hálásan tapsol neki.

Tóth Tamara

A boríték

Idő.

Az értelmező szótár szerint az idő egy főnév, aminek több jelentése is van. Jelenti a légköri viszonyokat, az anyag mozgásának objektív mértékét de az emberi élet tartamát is. Rengetegszer használjuk ezt a szót és a legtöbbször azt mondjuk az idő az amiből sosincs nekünk elég.

Hiszen annyi mindenre nincs időnk, annyi mindenről lekésünk, de olyan is sokszor van, hogy elsietjük amit nem kellene. Az idő mondhatni, hogy nem a barátunk. Túl sok mindent elvesz tőlünk nem igaz? Ha belegondolok én már gyerekként is utáltam az időt hiszen minden majálison csak öt percet lehetett ugrálni abban a nyavalyás ugrálóvárban és bizony már akkor megtanultam, hogy öt perc hihetetlenül kevés. Később persze az iskolában az is kiderült, hogy a jelző csengetés és a kicsengetés közötti öt perc viszont a világ leghosszabb öt perce...

Minden perc, így maga az idő is egy olyan "attól függ honnan nézzük" dolog. Van neki egy olyan fajtája amit nagyon könnyű ismerni: a pontos idő. A körülöttünk lévő sok okos holmi nem is hagyná, hogy megfeledkezzünk róla de valahogy egyébként is szeretjük tudni.

Én biztosan.

Mondok én valamit a pontos időről: 2023. december 31. 23 óra 40 perc. Ez például kétmásodperce még a tökéletesen pontos idő volt. Éjfélig még ott az a húsz perc. Húsz szinte kegyetlenül lassú perc amit át kell vészelni. Éjfélkor tehetem meg azt amire már három teljes éve várok. Bevallom 2023 júliusa óta megfordult párszor a fejemben, hogy nem várok tovább de végül mindig türelmes maradtam. Mindenki tudja mi történik Szilveszter éjfélkor: az emberek az utcán, vagy valami szórakozóhelyen vannak a barátaikkal, és pezsgővel a kezükben számolnak tíztől visszafelé. A Szilveszter az az ünnep amikor az "egy" után nem a nulla hanem a "Boldog Új Évet!" jön.

Általában én is barátokkal vagyok ilyenkor de idén nem. Furcsa lehet neked de már 2020. január 4. óta 2024-et várom. Most mindenféle ok az eszedbe juthat, hogy miért. Talán végre tizennyolc leszek és ihatok, vagy lediplomázok, esetleg szabadulok a börtönből? Az van, hogy már harmincegy vagyok, a diplomázási szándékaimat rég elengedtem és úgy sikerült utálnom azokat akiket, hogy közben nem csuktak le semmiért.

Az okom egyszerűbb. A te olvasatodban talán nem is lesz érdekes de elmondom, hogy mindenről a nagymamám tehet. Igen, csakis ő a bűnös.

Onnan indul a történet, hogy a kedvenc dolgaim világ életemben a titkok voltak. Odavoltam mindenért ami rejtélyes és különleges mert az élet önmagában olyan unalmas néha. Kiskoromban amikor nagyon unatkoztam egész történeteket tudtam átélni a fejemben és mikor nagyobb lettem ezeket szépen le is írtam. Persze tudod, hogy van ez az ilyen dolgokkal: leírod és jól sikerül, de senkinek sem mutatod meg. Mert hát ugye titok. Az éned egy olyan titkos része ami nem való másoknak.

Azt hiszem a sok különbség mellett mi emberek egy dologban nagyon is egyformán gondolkozunk, mégpedig abban, hogy mindenki saját magát ismeri a legjobban. Nem vitathatod, hogy így van hiszen egyedül te tudsz mindent rólad, a legapróbb semmiségektől az óriási tényekig.

Félelmetes, hogy te vagy az egyetlen ember aki életed végéig veled fogsz maradni, ha tetszik ha nem, igaz? A még ennél is ijesztőbb az az, hogy mindez nem hozza magával, hogy mi vagyunk önmagunk legjobb barátai is. Ami azt illeti több olyan példát láttam ami ennek a tökéletes ellenkezőjét mutatja inkább.

Hányszor fordult már elő veled, hogy reggel felébredtél, körülnéztél és azt mondtad "ez nem lehet az én életem"? Hányszor akartál valaki más helyében lenni csak, hogy megtudd neki tényleg jobb minden vagy csak kívülről tűnik úgy? Ha belenézel a tükörbe, kedveled azt aki visszanéz rád?

Persze mint minden kapcsolat így a magunkkal való is változó. Talán tegnap még jóban voltam velem, de ma már rám sem bírok nézni. Holnap meg hát ki tudja kibékülök-e magammal hisz van, hogy legalább egy hétig is haragban vagyunk.

De ugye ott tartottam, hogy a nagymamám tehet róla, hogy 2024 egy különleges év. Tudni kell, hogy imádott leveleket írni nekünk. Általában virágos, vagy ilyen-olyan idézettel ellátott képeslapokat kaptunk és ha most azt hinnéd, hogy egy képeslapra nem fér olyan sok minden akkor nagyon nagyot tévedsz. Az én mamám még a bélyeg helyére is képes volt írni mert mindig olyan rengeteg mindent akart elmondani, hogy annak nem gyártottak elég nagy képeslapot. 2020. január 4-én mikor felébredtem és kimentem a postáért, a levelek között, volt egy valamivel nagyobb boríték is. Tudod, hogy van ez persze, hogy a legnagyobbat nyitod ki először. Meglepetésemre csak egy képeslap volt benne meg egy másik boríték amire nagy piros számokkal az volt írva: 2024.

A képeslapon egy vörös rózsa volt, alatta a következő idézet: "Minden mosolyodtól egy szál

rózsa nyílik a szívemben."

Szerencse, hogy képeslapot olvastam előbb:

"Drága Picikém!

Nagyon Boldog Új Esztendőt kívánok neked! Minden lépésed

kísérje egészség és szerencse! A piros feliratos boríték az újévi

ajándékom neked DE NE BONTSD KI! Nagyon fontos, hogy majd

csak 2024 első percében nyisd fel! Leírtam neked valamit, amit

nagyon szeretném ha tudnál de úgy gondolom tegyük el későbbre.

Lehet, hogy most is tudod, vagy talán addigra már tudni fogod, de

arra az esetre ha mégsem, vagy én már nem tudom majd

elmondani neked, ott lesz a boríték. Legyen ez a mi titkunk!

Sokat gondolok rád. Remélem minden rendben van felétek, és

hamarosan találkozunk!

Szeretve ölel: Mama"

Emlékszem, tátott szájjal bámultam. Nem volt jellemző mamára az ilyesmi és persze iszonyú kíváncsi is voltam de nagy szájhúzások árán betettem a borítékot a fiókba. Tőle sosem kérdeztem mi van benne, sőt ő maga sem hozta fel a témát így esküszöm voltak olyan hónapok amikor egyáltalán nem jutott eszembe a boríték.

Nem úgy, mint 2020 júliusában amikor is mama úgy döntött, hogy csendben elalszik a kórházi ágyában. Csak az járt a fejemben, hogy én voltam akivel utoljára rendesen tudott még beszélgetni amikor meglátogattam, hogy az utolsó szavaink egymáshoz a "Vigyázz magadra Mama!" és a "Megpróbálok." voltak. Mondanám, hogy sokat sírtam de hazudnék. Megmagyarázhatatlan nyugalom kísért, és igyekeztem minden szép vagy vicces közös emlékre gondolni az utolsó találkozásunk helyett.

Na meg persze ott volt a boríték! Mama halála után ott maradt mint egy virító titok, az igazi utolsó szavai. Tudtam, hogy senki más nem tudott a levélről így hihetetlen dolgok kavarogtak bennem az elmúlt hónapokban. Találgattam mi az amit ekkora becsben kell őriznem.

Pontos idő. Mit tudok róla most? Azt, hogy 2023. december 31. 23 óra 55 perc. Életem leghosszabb, legizgalmasabb, legfélelmetesebb öt perce van hátra éjfélig. Öt perc még pontosan elég öt elképesztő teóriára a borítékról.

Egyes: mama valami sötét titkot őrzött amit nem mert élőben elmondani. Végül is a fiatal éveiről nem tudok sokat, bármi lehet.

Kettes: elcseréltek a kórházban és mama tudta hol van az igazi családom. Végül is meséltek nekem egy nőről aki magával akart vinni mert állította, hogy az ő gyereke vagyok. Persze azt is elmondták, hogy az a nő fiút szült és félreértés volt. Vagy nem?

Hármas: el akarta mondani, hogyan pusztult el a kutyánk huszonkét éve. Igazából ezt azóta már megtudtam de nem biztos, hogy ezt mama is tudta.

Négyes: titokban mama egy milliárdos volt és leírta hol rejtette el a pénzét. Tökéletesen lehetetlennek találom, de teóriának megteszi.

Ötödik: passz. Mennyi már az idő?

A kezemben a borítékkal leülök az ágyamra. Kintről már hallom a dudálást, az emberek ujjongását majd még pár másodperc és elkezdik: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, BOLDOG ÚJ ÉVET!

Az ujjaim villámgyorsan tépik fel a borítékot, a kezem reszket még el is ejtem a papírt. Utána vetem magam, a szőnyeg szálai a térdembe nyomódnak, a boríték három cafatban hullik el körülöttem. Akkor végre meglátom mit rejtett ilyen sokáig.

Az a fénykép mama nyolcvanadik születésnapján készült. Én csináltam magunkról és neki is előhívattam. Már az arca látványa is boldogsággal tölt el de tudom, hogy nem csak ennyi. Mama minden fotóra ráírta mikor készült, ki van rajta és néha még pár kedves szó is helyet kapott. Tudom, hogy most is. Megfordítom a képet, tudni akarom mi a fontos üzenet, hogy mi az amit mindenképpen tudnom kell.

És meglátom.

"2019. december 20. Picikémmel, 80. születésnapomon.

Örökké szeretlek.!

A te Nagyikád."

Könnyekben török ki de a szívemben csepp bánat sincs mert bár nem mondhatom már neki élő szóban, de ez egy olyan titok, amit valójában egész életemben teljes bizonyossággal tudtam.

Zentai Tóth Béla

The Köln Concert

Tudatosan döf,

s keresztülfurakodik

a tartós rezgés.

Hanghullám, felém sodródsz,

s elbírálom amit szólsz.

Boszniában ért sorsszerű fővesztés,

Utazásom megfeszített, s mélytűzű,

"Súlyos talány, késelés vagy mérgezés?"

Távolról sem...bekerít egy zenemű.

Találkozunk, érlelődünk, s csalogat,

Élből lecsap, elsőre süt a hangszóró,

Széllökéssel hangzuhatag nyalogat,

S tapogat kígyó utat a gyöngy szóló.

Rádió lő, a lánczene átfüröszt,

Velőm ködfolt, húsom gúzsban kavarog,

Százötvennel a hegytetők lelke közt,

Fenyegetnek, s vonzók a szirt szakaszok.

Holott, juszt sem bánom a vész démonát,

Kihúzzák tán létem a fals fékpofák?

Szembekerülök

a Kivédhetetlennel,

s mégis megkímél.

Sorsszerű lett túlélnem,

s ezt váratlan bevésnem...

Orsós György

Kórkép

– Hallod Guszti? Ma este tiéd a folyosó és a vizesblokk, és enyém a betegek szobái. Nálad vannak a kulcsok?

– Itt vannak az asztalon. – Szólt Guszti halkan.

– Csak egy órára megyek el, míg beszélgetek a betegekkel egy kicsit. Úgy sem néznek tévét.

– Jól van. A kulcsok a zsebembe vannak. Nyugodt lehetsz. Előbb ki megyek a teraszra dohányozni. jól van?

– Okés! A Tamás bácsit zavard be légyszíves, mert szerintem megfagyott odakint. Kottára szívja azt a büdös cigarettát. Már félórája kint van.

– Melyik szobába mész!

– Ilonka szobájába, utána Józsi bácsiékhoz. – Megtalálsz ha gond van.

– Bácsi! Maga szerint én értelmes ember vagyok?

– Miért kérded?

– Mert az egyik nővér az előző kórházban ahol voltam, azt mondta, hogy csak buta, és agybeteg embereket utalnak be hozzájuk a körzetiorvosok! Én is olyan vagyok?

– Á! Ez azért így nem igaz! Ide olyan embereket utalnak be, akik lelkileg, személyiségüket elvesztették. Akik lélekben megsérűltek vagy szuicidra hajlamosak mint én!

A szobára csend borult egy kis időre.

– Mi az az a szucid?

– Az nem szucid, hanem szuicid! Öngyilkosságra való hajlamosság.

– Én nem vagyok ilyen! Maga szerint én értelmisérült vagyok?

– Ézt meg honnan veszed? Ki mondta ezt neked? Miért úgy érzed?

– Nem, csak amikor kis gyerek voltam, mondták a felnőttek a tanárok, a nevelők. A gyerekek is.

– Régen volt az! Nem kell velük foglalkozni.

– És maga szerint, szerethető ember vagyok?

– Miért kérded? Szerintem valamilyen szinten, mindenki az! Na jól van! Elálmosodtam. Aludjunk! Késő van!

Tíz óra elmúlt. A folyosóról lépések zaja hallatszott.

A fiatalabb ápoló benézett a kóterembe, és csendre intett minket.

– Nem tudok aludni. Nem vagyok álmos. Beszéljünk halkan. Tudja mit? Suttogjunk! Jó játék lesz. - Itt pár másodperc szünetet tartott, és folytatta de már suttogva. – Én Alex vagyok. Huszonhat éves! Magát hogy hívják, és hány éves?

– Az én nevem György ötvennégy éves vagyok.

– Tegezhetlek?

– Ha akarod! - suttogtam, és kezet fogtam vele. A folyosó beszűrődő fényénél eléggé tisztán láttam Alex kezét.

– Van családod?

– Csak volt. Majdnem...Meghalt a feleségem...már régen!

– Hmm.. az nem jó. Miben halt meg?

– Hosszú! Majd egyszer elmondom.

– Majd egyszer elmondod? Hogy érted? Tudom már! Ez titok?

– Nem titok, csak nem tudok beszélni róla. Egyenlőre!

– Ja! Értem! Ezért vagy itt a kórházba?

– Az én szüleimet nem ismertem. Intézetben nevelkedtem fel. Gyógypedagógiai Iskolába jártam. Most nincs hol lakjak. Azt mondták, hogy beadták a papírjaimat egy Szociális Otthonba.- Ömlött belőle a szó! Kintről a fiatalabb Ápoló hangja hallatszott be a szobába.

(Valaki a w.c- re csoszogott.)

– Pista Bácsi, tudja magának rossz a lába. Nem rég operálták. Óvatosan menjen! Szóljon ha kell segítség! – szólt a fiatalabb Ápoló.

– Gyerekeid vannak? – kérdezte Alex hírtelen.

– Nagyon sokat kérdezel. Ha szeretnéd tudni, van egy kisfiam, aki most három hónapos.

– Hol van most.

– A nővéremnél. Ideiglenesen. Ha haza megyek magamhoz veszem...Még nem láttam őt.. De hogy őszinte legyek, félek a talákozás pillanatától. Nem értek a gyerekekhez.. – szóltam inkább magamhoz

– De jó neked, akkor nem sokára mehetsz haza..? És már tudod, hogy mikor...?

– Jövő héten hétfőn. – Válaszoltam. – Alex te, honnan jöttél ide?

Gondolkodott egy kicsit és el- kezdte mondani az élete történetét.

– Egy határmenti kisfaluból. Kaptam egy kis pénzt az államtól, és abból vettem egy régiparaszt házat, és abban éltem ötévig. Múlt hónapban összedőlt, mert annyi esőt kapott – súgta hallkan – vályog ház volt.

Csend lett. majd váratlanul megkérdezte.

– Meg kérdezhetem újra, a te feleséged miben halt meg? De, ne haragudj meg ezért rám.

– Nem haragszom! Szülés után betolták a megfigyelőbe, elvérzett, ott halt meg a váróba – sóhajtottam egyet – nagyon rövid idő alatt.

– Ilyenbe is meglehet halni? Nem volt vér a kórházban? Nem értem!

– Aznap sok volt a szülés. Nem tudott jönni egy orvos sem, hogy segítsen. Hiába hívták őket.

Azt mondták, Aneurizma.

– Az mi?

– Nem tudom! Az egy súlyos betegség. Árvává tesz minden családot ha valahol felüti a fejét. Gondolom...! De, azt mondják hogy már gyógyítható.

– Én is árva vagyok. Soha nem láttam a szüleimet! Ha majd kint leszel, ki viszel engem? Legyél az Apukám...

– Nem tudlak Alex ki vinni innen. Mindennek az elején vagyok. Magam életét is fel építenem

Meg aztán, gondnokolt vagy. Ez még bonyolultabbá tenné. Sajnos nem lehet.

Egy pillanatra könny csillant meg Alex szemébe. Szótlanná váltunk mindketten.

Kintről a folyósóról csoszogás hallatszott. Egy néni ment a szobájába.

– Pisilni voltam Gusztika – szabadkozott, az Ápolónak.

– Pszt! Aludjunk, majd holnap dumálunk. Szia Alex!

-–Jó éjszakát neked Gyuri bácsi!

Kis idő múlva:

– Kornél Ápoló vagyok. Ne ijedjenek meg! Elnézést kérek, hogy illetlenül kihallgattam önöket! – súgta nekünk, mosolygott, ahogy a folyosó fénye megvilágította kerek arcát – felállt, s csendben becsukta maga mögött az ajtót!

POÓR EDIT

KRISZTINA ÚJ ÉLETE

Krisztina a húszas éveiben járt, egy építőipari cégnél dolgozott. A hatalmas épület- komplexumban kolléganőjével, Anikóval ültek egy irodában. Nagyon jó volt a viszonyuk, szinte baráti. A munkájuk során többször helyettesítették, segítették egymást.

Kriszta éppen magához vette a mappáját, hogy az anyagot átvigye a szomszéd irodába. Az ajtóban állva, ahogy megfogta a kilincset, az hirtelen lenyomódott. Így óvatosan, résnyire nyílt ki az ajtó, és úgy is maradt. Egy 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Krisztinának a szíve is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni. Félreállt, majd beengedte az ügyfelet, aki a kolléganőjéhez ment. Igyekezett a dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában. Sohasem érzett még ehhez hasonlót. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele. Szinte eszét vesztette a vulkánként kitörő érzés hatása alatt. – Talán ezt hívják első látásra szerelemnek - gondolta magában.

Ahogy visszaért, le sem tudta venni szemeit a férfiról, bár ez kölcsönösnek tűnt. Nagyon zavarban érezte magát, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára mágnesként tapadtak, mert ellenállhatatlanul vonzotta. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang, teljesen kész volt tőle, nem is tudott a munkájára figyelni. Az ügyfél távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Ani persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte kolléganőjét.

– Fog még jönni többször – szólalt meg mosolyogva.

– Tényleg? Ennek nagyon örülök! Legközelebb mikor? – kérdezte Kriszta izgatottan.

– Két nap múlva, így délután.

– Akkor mindenképpen itt kell lennem! Mondd már, hogy hívják, hol lakik? Mit lehet róla tudni? – érdeklődött tovább.

– Kiss Róbert, nőtlen és a Latinovits Zoltán utcában lakik. Látom, teljesen lenyűgözött.

– Én még ilyet az életben nem éreztem. Most is hallom a hangját és látom magam előtt. Ani ez egy őrület!

– Na, azért vigyázz magadra! Bár úgy látom, hogy kölcsönös lehet.

– Mintha ezer éve ismernénk egymást, alig várom, hogy újra láthassam - válaszolta sóhajtozva.

– Talán összejön, majd egy randi vele. A többi meg rajtatok múlik.

– Nem élném túl, ha nem.

Kriszta kissé megkönnyebbült, hogy tudta újra látni fogja.

Nehezen telt minden óra és perc. Nagyon várta már, azt a pillanatot, hogy belépjen az irodájuk ajtaján. Amikor ez megtörtént, még a levegő is megállt. Krisztina minden porcikájában elkezdett remegni. Rögtön szemkontaktusba kerültek, majd a férfi leült a kolléganője elé. Látszott rajta, hogy zavarban van, az érzéseit ő sem tudta leplezni. Ani a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Róbert távozásakor, Kriszta felállt és megfogott egy mappát, hogy ő is megy. A férfi előre engedte.

– Kriszta, ugye szólíthatom így? – kérdezte Róbert, miközben megérintette a vállát.

– Igen, persze - válaszolta röviden, mert alig jött ki hang a torkán az izgalomtól.

A férfi érintésére borzongott az egész teste.

– Szeretném elhívni vacsorázni, ha megengedi.

– Köszönöm, örömmel – válaszolta, alig hallhatóan.

– Hétre Önért megyek, ha kapok egy címet – kérte mosolyogva.

Kriszta átnyújtott egy névjegykártyát, ám a kezük összeért és a jóleső borzongás ismét végig futott rajta.

A randi remekül sikerült, végig egy hullámhosszon voltak. Első látásra szenvedélyes szerelem lángolt fel mindkettőjük szívében. A munkájuk eléggé lefoglalta őket, de minden szabadidejüket együtt töltötték. Ilyenkor többnyire elmentek valamerre kirándulni. Így derült ki, hogy Robi kissé féltékeny természet. Egyik alkalommal az étteremben már kikérték az italt. A szomszédos asztalnál három férfi ült és egyfolytában Krisztinát bámulták. Robit ez nagyon idegesítette, először csak feszengett, de aztán így szólt;

– Gyere menjünk – ezzel felállt, megfogta a lány kezét és elhagyták az éttermet.

Persze Krisztina nagyon helyes, csinos, fiatal lány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér közöttük. Kriszta titkon kissé örült neki, hogy ennyire félti Robi. Soha senki sem figyelt rá még ennyire. Boldog, jóleső érzés töltötte el ennek a férfinak a karjaiban. Biztonságban érezte magát vele. Végre a nőiessége is előtérbe kerülhetett, ilyen karizmatikus férfi mellett.

Többször időztek Robinál, a hétvégi házának gyönyörű kiskertjében. A csodálatos sok színes virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Krisztát. Csak üldögéltek a kispadon és a bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. A Nap sugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő fodrozta. Hosszasan, elmerengve üldögéltek ebben a gyönyörű létben.

Az idő hamar elszaladt és Krisztinek még át kellett olvasnia egy anyagot hétfőre. Robi pedig másnap külföldre utazott üzleti ügyben két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek, hogy egy ideig nem láthatják egymást. Robi búcsúzóul egy kis lilaakácot vágott le szíve hölgyének.

Krisztina ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később

éppen a napilapot olvasta. Hirtelen elsápadt, az újság kiesett a kezéből. Zokogva tört fel belőle;

– Nem…! Ez nem lehet igaz…! Robi nem halhatott meg! – kiáltott fel hangosan.

Az újságok lehozták a tömegszerencsétlenség áldozatainak nevét. Sajnos az ő szerelme is közöttük volt.

Krisztina élete romokban hevert. Élő halottként járt – kelt, a gyötrő fájdalom tépte szívét. A lelkének egy része Robival meghalt. Már ő sem akart élni és nem érdekelte semmi. Jó pár évig küzdött a lelki fájdalmával, mely szinte teljesen kiégette.

Végül fogott egy papírt és tollat, versbe foglalta a lángoló szenvedély parazsát. Egyik verset írta a másik után. Az évek során több verseskötetet tudhatott magáénak. Sikeres költőként számos elismerésben részesült. Az írásban megtalálta önmagát és a saját kis lelkivilágát. Folyamatosan innen merített ihletet a további alkotásaihoz. Krisztina újjáéledt és feltámadt, mint hamvaiból a Főnix madár. Teljesen új életet kezdett és elismert költő lett. Így hagyott nyomot a csodás költészetével az utókornak.

Philochatus

In memoriam Czóbel Béla

(Maradj! című versem átirata – formai megkötés miatt)

Leül a vászon elé, újra és újra, hogy foltokba alakítsa a színeket,

rongyot így vagy úgy tartva töröl bele,

juharfa ágával megtoldott egy fakanalat, jó hosszúra, a végén az ecset.

Dőlni előre, nem az ő világa, sok kollégának fáj a háta.

Sűrű festékmasszába mártva az ecset végével megdöfködi itt-ott.

Kész van az ebéd? A másik végét használja,

nem kell felállnia, és ihletett pillanatban kivonulni a konyhába.

Már odaült a hátsó zugba a kisasztalhoz, pipára gyújt,

gyengébb a látása, a keze is remeg, de kávézás közben tovább alakul,

tanácskoznak a foltok mit is szeretnének, a mai alkotás műterem enteriőr,

csendélet, valakinek a portréja vagy zsánerkép legyen, netalán tájképbe zárva?

A pipának vége, indulhat a nap, az ecset utazása; örülök, hogy eldöntöttétek.

A formák egyéni értelmezéséből alakul a világ, ezt figyelembe venni,

a leglényegesebb, szinte ars poetica; csak az esetlegességig oldani a homályt.

Sok volt a sár meg ki tudja micsoda, ami az ereszcsatornában felgyülemlett

piszkálgatják a falánk galambok, békésen szürcsölgetve a rothadást.

Nem megmondta! Ebből lesz az a sok ürülék, ami eltömi, jól beleragad,

és akkor felejtős az egész, akkor mindennek vége.

Mászott lefelé, hogy előálljon vele, amit lehetett megtettem.

Nem volt lelkiismeret-furdalása:

-Bözsi néni, ha azt akarja legyen adás, cserélnie kell az érzékelő fejet!

De az asszony csendes mosollyal ahogy fekszik, egészen messze jár.

Buszmegállóban férfiak galambként búgnak körülötte, szép tiszta a falu,

rothadt szutyokról szó sincs, ahogy előrehajolva táskájában kulcsa után kutat.

Miniszoknyája bár skótkockás mintázatú, lágy anyagából adódóan libben,

és akkor kapkodni kezd,

a kökénybokor csenevészből

pillanat alatt sűrű bozótos,

de már ki is száradt,

himbálódzik egy cumi babakocsihoz kötve,

de vasváza már kapuként nyikorog a szélben,

ki tudja, hogy csukódik-e örökre lezárva

vagy nyílik bebocsájtást engedve valahová,

bizonytalan a válasz.

Kék sapkája alá nyúlva izzadt feje búbját törli a buszvezető:

Felszállás! – indulás az utolsó útra.

– Ne menj, maradj! – a foltokhoz beszél; igen lehettél volna az,

antenna szerelő, de már késő.

Oldalra dől, nem keresgél ahogy edényébe nyúl,

benne van az a valami, a zsíros fekete, ki tudja micsoda, ami mindig összegyűlik.

Ujjai közé csípve a kis rongydarab, és a tapasztalat;

szükséges megadni a művészi kegyelemdöfést, a konkrétumba történő lefokozást,

már itt-ott fellelhető a kontúrozás, felkerül a tűzvörös szignó,

a hátoldalon a felirat; csendélet műteremben

T. Tamás Ferenc:

Szabó 3

A történet a valóságon alapul, de a szereplők személyiségi jogai miatt ezt-azt meg kellett változtatni.

Úgy 15 évvel ezelőtt kaptam matematika tanárként egy új csoportot. Akkor kezdték az iskolánkat. Építészek voltak, így nagyon is kellett nekik a matematika, de sajnos nem voltak oda érte. Tizennégyen voltak és abból szokatlanul sok, négy lány is volt – nálunk elég ritka az ilyen sok lány egy csoportban. Mivel nyelvek szerint volt a beosztás, így matekból igen különböző volt a társaság tudásszintje. Ráadásul valami fatális véletlen folytán két Szabó Anna is került a csoportba. Ilyenkor kénytelenek voltunk sorszámmal megkülönböztetni őket, így a februári születésű volt Szabó 1 Anna, míg a júniusi Szabó 2 Anna.

Én mindig minden tanítványomat magázom, ami a kis kilencedikesek számára igen furcsa, ráadásul igyekszem mindenkit vezetéknevén szólítani. Így a "Válaszoljon, Szabó!" felszólításomra hárman is visszakérdeztek, hogy "Most melyikünk?" Azért hárman, mert a csoportban volt egy Szabó Péter is. Végül is ő lett a Szabó úr.

Az első pár hónap alatt nagyjából összerázódott a társaság és bőven alakultak barátságok. Persze a két Szabó kisasszony matekon mindig egymás mellett ült, állítólag nem az én bosszantásomra, de ezt soha nem hittem el. Szabó úr hátul, csendben elvolt és igyekezett minél többet dolgozni. Nem volt az a klasszikus stréber, de egész jó képességei voltak. Mondjuk az osztály nem fogadta be igazán, olyan periférikus alak lett. Kinézetre átlagos gyerek volt, de azért volt súlyfeleslege.

Sajnos a pénteki matematika órám mindig a testnevelés óra után volt, így a diákok gyakran fáradtan estek be a terembe. Bár nem szabadott volna, de ezen az órán megengedtem, hogy oltsák szomjukat, amíg figyelnek. Szabó úr többször is csatakosan és akut levegőhiánnyal esett be. Jellemzően valamilyen fizikai felmérés után volt ez. Bár kaptak az óra végén pár percet zuhanyozni, de sajnos nem sikerült mindenkinek bejutni a zuhany alá. Ráadásul rögtön utána ott volt a félelmetes matematika óra, amire rohanni kellett.

Már az őszi szünet után volt, amikor szokás szerint becsöngetésre léptem be a terembe és körbe néztem. Szabó úr nem volt ott, pedig ma reggel már láttam. Elégedetten nyugtáztam, hogy akkor megvan a felelő. (Ebben az osztályban a késések miatt be kellett vezetnem, hogy aki mögöttem lép be a terembe, az automatikusan felel.) Értetlenkedésemet látva a lányok egyből szóltak:

- Tan'bá! Szabó 3 helyettünk segített elpakolni a zsámolyokat és elesett. De nincs komoly baja, csak késik.

- Köszönöm! – nyugtáztam. Csak ekkor, némi késéssel fogtam fel a lányok által mondott nevet. – Hogy-hogy Szabó 3?

- Hát, az úgy van, hogy mi vagyunk a Szabó 1 és 2, míg ő a legfiatalabb, így lett Szabó 3.

- Nem örülök, de köszönöm a magyarázatot!

Percekkel később lihegve esett be Szabó 3, akit a lányokra mutatva szó nélkül leültettem. Kicsit fájlalta bal csuklóját, de mindenképpen dolgozni akart, így gondoltam, hogy vége az egésznek. Azért Szabó 1 és 2 némán köszönetet mondtak neki. Aznap nem szólítottam fel őt, de azért láttam, hogyan néz a lányokra: ez a ragyogó, elkalandozó tekintet egyértelmű volt! Valamelyikük nagyon megtetszett a fiatalúrnak!

A tinédzser lányok kegyetlenek tudnak lenni: főleg azzal, aki nem volt a kényes ízlésüknek megfelelő és Szabó úr sajnos nem volt az. Átlagos magasság és átlagot jócskán meghaladó súly, ráadásul alapvetően félénk természet. Az eltelt hónapok alatt többször is láttam a lányok felé elkalandozó tekintetét és titokban szurkoltam neki. De persze semmi nem történt, csak tovább haladtunk a matematika göröngyös útjain.

Februárban volt egy szokásos fogadó óra. Többnyire csak pár érdeklődő volt nálam, ráadásul azok is a vége előtti percekben, de aznap már nyitásra ott ragyogott egy kifejezetten szép nő! Az évtizedek során nagyon sok csinos anyukát láttam, de ő az a klasszikus szépségkirálynői alkat volt – tökéletes ruhában és kiváló fellépéssel. Bemutatkozás után kiderült, hogy ő Szabó Péter anyja. Nagyon örült, hogy a fiának ilyen jól megy a matek és további tanácsokat kért, amit persze meg is kapott. Általában ennyi szokott lenni, de az anyuka elkezdett panaszkodni, hogy a fia milyen kövér és sehogy sem lehet lefogyasztani, csinálhat akármit! Bezzeg a nála három évvel kisebb húga ragyogó szépség és pehelykönnyű. Nem értettem a panaszkodást; hiszen, mint az anyukától megtudtam, Szabó úr 175 cm volt és 90 kg volt. Nem kevés, nem is tragikusan sok!

Mivel látni szerettem volt a teljes képet, így másnap rákérdeztem Szabó úrnál a háttérre. Az édesanyja fiatalon megnyert egy városi szépségversenyt és igen sokat foglalkozik magával. Egy drogériában volt eladó, valamint esténként elment futni pár kilométert. A vékonysága ennek, no meg a szerencsés genetikának köszönhető. Ezt Bettike, a hugi örökölte. Ahogy a mozgás szeretetét is. Sajnos Szabó úr nem! Ő inkább szeretett egy könyvvel bekuckózni vagy angol nyelvű filmeket nézni, de soha nem volt oda a mozgásért. A gyerekek apja csak néha volt otthon, mivel hivatásos sofőrként igen sokat volt külföldön. Neki is Bettike a szeme fénye, míg Péter "csak" a gyereke volt.

Eltelt úgy két év és a 11. végén az osztályfőnökük megkért, hogy kísérjem el a társaságot a strandra, mivel neki a fekvőbeteg férjét kell ápolnia otthon, viszont a diákoknak megígérte ezt a napot. Morogva bár, de a gyerekek miatt beleegyeztem. A fehérvári strand előtt találkoztunk a ragyogó júniusi napon. Még a bejárat előtt a diákjaim maguktól felajánlották, hogy aznap semmi alkohol sem lesz! Meglepett, mert 16-17 éves kamaszok között ez igen ritka. Ráadásul be is tartották!

A fiúk egyből belevetették magukat a vízbe, míg a lányok óvatoskodva mutatták meg magukat falatnyi bikinijükben és kifeküdtek napozni. Ahogy számolgattam őket, mindenki megvolt, kivéve Szabó úr! Ő kb. negyedóra múlva jött csak elő az öltözőből – pólóban és térdig érő nadrágban. Értetlen fejemet látva magyarázkodni kezdett holmi meghűlésről, meg napégésről, meg… Na, ekkor vágtam közbe, hogy elég a rizsából.

- Tan'bá! Tényleg akarja hallani?

- Igen! De most a valóságot!

- Hát, én utálom a strandot.

- Az nem jó! De akkor miért jött el?

- Mert a tanárnő intőt ad annak, aki nem jön el.

- És miért utálja ennyire? Mármint a strandot?

- Hát, sajnos a strandon engem vagy kiröhögnek, vagy megaláznak, vagy megszégyenítenek, vagy ezek tetszőleges kombinációja.

- Tessék? – értetlenkedtem.

- Sajnos én világ életemben kövér voltam, vagy nagyon kövér. 13 évesen már 90 kg voltam és ezt nagyon nehezen tudom lefelé tornászni. Gyerekként anyám azt mondta, hogy csak ne okozzak zavart. Essek el, vagy homokozzak, vagy bújjak el, de ne legyek szem előtt. Amikor vízbe akartam ugrani, mindig bálnaveszélyt kiáltott valaki. Esetlen mozgásom miatt sokszor körbe röhögtek. Pedig még edzőterembe is megpróbáltam párszor lemenni, de ott még jobban megaláztak a formátlan idomaim miatt. Egyszerűen elegem van!

- És a szülei?

- Hát, ők Bettikéért élnek! Kis koromban, ha valahová mentünk, mindig azt kérték anyámék, hogy gyorsan essek el és sírjam ki magam, hogy utána már nyugtuk legyen tőlem. A kis aranyos, nádszálvékony Bettike a hosszú, aranyszőke fürtjeivel és állandó csacsogásával kinek nem tetszene? Bezzeg én az esetlen, túlméretezett, szerencsétlen, hallgatag fiú – semmire sem vagyok jó!

- Na, nyugi! Nem ilyen tragikus a helyzet!

- De igen! Elegem van! Bettike bármikor, bármit ehet, amit csak megkíván! Mindig vékony és borzasztóan csinos! Én évek óta koplalok, de semmi eredménye. A tükröt is utálom, mert egy borzalmas pasas néz szembe. Mondjuk, nem is jut hely a tükör előtt, hiszen anya és Bettike állandóan lestoppolja.

- De miért nem úszik valahol? Tudom, hogy hetente lemegy pár órára az uszodába.

- Igen, de most nyár van és az uszoda zárva. Itt meg nem lehet úszni, csak fürödni. Az nem az én formám!

- Nyugi! Majd alakul! Legyen türelemmel!

- Könnyű mondani! Engem vagy kiröhögnek, vagy semmibe vesznek. Még a nevem is: Szabó 3. Utálom! Ráadásul nagyon tetszik Szabó 2, de elakad a szavam, amikor csak a közelében vagyok. Semmit sem tudok kinyögni. Magával hogy volt? Adjon tanácsot, kérem!

Ez egy igen hosszú beszélgetés eleje volt. Pár óra és sok kóla elfogyasztása közben megpróbáltam némi önbizalmat csepegtetni Szabó 3-ba, bár elég kérdéses volt az eredménye. Legszívesebben iskolapszichológushoz utaltam volna, de sajnos évek óta nem tudtuk betölteni az állást. Megpróbáltam édesanyjával felvenni a kapcsolatot, de éppen Bettike általános iskolai ballagására készültek, így nem ért rá. Aztán a beiratkozásra, majd az iskolakezdésre. Szóval, mindig lerázott.

A 12. év őszén Szabó 3-on észrevehető volt némi változás. Konkrétan a hasa csökkent és vállban határozottan erősödött. Mikor kettesben maradtunk, rákérdeztem a változásra és bevallotta, hogy a lakótelep szélén megnyílt egy olyan "felnőtt játszótér", amibe elhelyeztek több strapabíró gépet is és ő esténként az úszás helyett 1-2 órát ott tölt. Nagy örömmel mondta, hogy még a számára oly' kedves Szabó 2 is megdícsérte, amikor meglátta tesi órán a korláton. Pár nappal később Szabó 2 hirtelen összejött a másik osztályba járó Gordai Danival és így Szabó úr megint kapott egy pofont az élettől. Azért még mindig lejárt erősíteni és a látható változástól talán némi önbizalma is lett.

A szalagavatójukra készülve alapos meglepetés ért. A 12.C-be járt Szőke Piroska, aki pechjére rubensi alkat volt, magyarul bőven volt súlya. A tánctanár javaslatára az évfolyam valami furcsa, forgásokkal és emelésekkel tarkított táncot adott elő, de Piroskának nem akadt párja, mivel az összehívott végzős évfolyamból senki nem akarta megemelni őt. Szerencsétlen Piroskának már nagyon sírásra állt a szája, amikor Szabó úr csendben eléje állt és megkérte a lányt, hogy fogja át a nyakát, majd szó nélkül megemelte és mosolyogva sokáig az ölében tartotta. Na, Piroskánál ekkor tört el a mécses. Szabó úr nyakát ölelve zokogott. Álma volt, hogy táncolhasson és nem hitte, hogy ez valaha is megvalósulhat. Megígérték egymásnak, hogy ők tanulják meg legjobban a koreográfiát. Ekkor láttam őket először együtt, de szerencsére nem utoljára.

A takarítónők mesélték, hogy a párosuk péntekenként, a sima táncpróba után mindig bent maradt. Egyik telefonon szólt a kiszemelt zene és mindig újra és újra próbálták a lépéseket. Sokáig. Nagyon sokáig.

Aztán eljött a szalagavató estéje, amire Szőke Piroska egy merészen dekoltált, bordó színű, földig érő nagyestélyit kapott, meg egy szép nyakláncot. Szabó úr nem hitt a szemének! Leesett az álla és nem csak neki. A szalagavató az az alkalom, amikor a lányok nyugodtan megmutathatják, hogy nővé értek. A kislány Szőke Piroska ekkor érett igazán nővé! A tánc sikerült, ráadásul a levonulással kombinált bemutatáskor ők kapták a legnagyobb tapsot. Alig vártam a műsor végét, hogy gratulálhassak nekik, de ez elmaradt, mert egy csendes sarokban állva a világról megfeledkezve teljes átéléssel csókolóztak.

Akkor este összejöttek és mindenki elkönyvelte, hogy ők innentől egy pár. Eltelt jó pár hónap és sorra jött a ballagás, az érettségi, majd a szakképző év is. Lassan kirepültek a madárkák.

Ugorjunk kb. másfél évtizedet az időben! Forró nyár volt és nekem meg elegem volt. Hosszú bicikliutam egyik célja szokott lenni a város másik végében lévő fagyizó. Sorba álltam a hűsítő édességért. Az előttem álló férfi két adag vaníliát kért, meg egy másik tölcsérbe citromot és mangót. A fagyiárus bemondta a fizetendő összeget, a pasi kutatott, majd káromkodott, hogy véletlenül otthon hagyta a pénztárcáját. Kétségbeesetten hátranézett az ismerőse felé, aki nem figyelt oda, majd elsápad. Ekkor láttam meg, hogy ki az.

- Na, mi van, Szabó Úr. Csak nem felejtett el valamit?!

- Tan'bá! Kérem, segítsen! – bemondtam én is a kért ízeket, majd nyújtottam a bankkártyámat. Jót mosolyogva kimentünk, ahol háttal a fagyizónak az árnyékban egy kedves, fiatal nő üldögélt.

- Hol a fagyim? – kérdezte bágyadtan.

- Itt van, csak óvatosan nyaljad. Tanár úr! – szólt Szabó úr – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségem!

- Gratulálok mindkettőjüknek! – nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozhassunk, de a nő szokatlan módon nem állt fel és a kezét sem nyújtotta.

- Szabóné Szőke Piroska vagyok. Ugye, emlékszik rám tan'bá?!

- Persze! Gratulálok!

- De most hadd nyaljak egy kis fagyit, kérem! – és a domborodó hasát végigsimítva férjére nézve folytatta – Péter! Nagyon rakoncátlan a lányod! Most már nagyon szeretnék anya lenni.

- Mikorra várják a kicsit?

- Még egy hetünk van hátra. – válaszolták egyszerre.

Zentai Tóth Béla

F. Truffaut után, szabadon

Velőben csapong

a vérgőz csöpp párlata

mint érzéki vágy.

Kesernyés-csípős kísértés,

s édes-fanyar túlélés.

Kikapcsolhatatlan életösztönök,

Hatalmi körei szemmel láthatók,

Ha törik, ha szakad, beléd ütközök,

S határvillongás a csillagtakaród.

Fél fejjel hölgyem emelkedik fölém,

"Szívesen bejárnám unos-untalan,

Lőj a zongoristára film fénykörét!"

Oh, mit agyalsz ki, reményem-sugaram?

Sejtem egyrészt, az öldöklésen töprengsz,

Azalatt szintúgy izzít a bujaság,

Kéjnedveidbe gyömöszölve fetrengsz,

S patinás szerveid az akrobaták.

Deja Vu rakoncátlan szenvedély szít,

S szól örök időkre a verítékcsík...

Keresztirányba

a csapongó vágyálmok

végképp fellöknek.

Őrjöngve vándorolnak,

magyarán, záporoznak.

Erdős Márton

Egy varázslat holt nyelve

többnyire nem értik de ha legalább te csöndesen

fogadnád az érzést pajkos éjek szórt fényét mi

mindkettőnket ugyanúgy megelevenít s kétségeid

lassan oszladozó félhomályában egy egyszerű

varázslat a kereszteletlen de aranyló hit lámpása

szívedben mi szelíden kivilágít s értenéd megannyi

holt de főnixként föltámadó történeteim porlepte

útjait s ahol kereszteződik a te jelenléted életvonalával

ódon szövetség születik Újhold a te reményed csöppnyi

tengerszem tükrében csillámlik a női hűség míg reggel lesz

s a napfény világol a férfibecsület obeliszkjén s pogány

oltárt emelnék ha jössz s érted azt a varázslatot férfi

s nő közt újra felfénylik megannyi holt szó s e nyelvet

újra felcsendülő tarka szimfónia rajtunk kívül senki más

nem érti csak két lélek örökké visszatérve egymást

égszínkéken s időtlen Aphrodité derűjével becézi

B. Moravetz Edith

MI VÉGRE? …

"Ki mondja meg, hogy mit tehet a költő

egy kiszámíthatatlan ezredévnek

legelején, hisz végét járja minden,

amiért érdemes volt verset írni!"

Baranyi Ferenc

/Epiprológus/

Kezemet emelem, nyúlnék a tollért,

hirtelen megdermedek: mondd, mi végre?

Faltam költők szavait, boldog voltam,

hogy e századba születtem, itt élek!

Vágytam megfesteni e földi létet,

magas havasban csermelyként feltörőt,

tikkasztó hőségben frissítőn ható,

néhol búvó patakká, majd folyókká,

végül hömpölygő folyammá duzzadót,

Erdélynek büszke, délceg fenyveseit

illatárban megörökíteni.

Ez az én népem! Háborúk vihara

tépte, cibálta; békeszerződésként

szétdarabolta - világba szétszórta,

tapaszt ragasztva szájára némított;

Ő nem hagyta magát. Láttam konokul

leszegett fejjel tovább vonni jármát;

megfeszülő, igavonó-izmait,

ökölbe szorított kezén ereket,

szorosra préselt ajkait, példaként

a nagyvilágnak kikiáltani.

S ez volt a béke korszaka! Remélték,

talán egyszer ennek is vége szakad!

Mézes-madzagon fényes jövőt ígért;

ám fiút apára, testvért testvérre,

barátot barátja ellen uszított.

Nem tudták, ki a barát, ki az ellen,

csak súgták: "a falnak is füle van!"

S mikor bekövetkezett a változás,

tágra nyílt szemmel jövőbe kémleltek:

mit ígér - nem lesz vajh újabb csalódás?

Ekkor már egy következő nemzedék

hallatta hangját, és hitte igazát,

emelte karját, bízta eljövendőt!

Nem tartott soká, halk, fojtott sóhajok

keltek szárnyra, hol itt, hol ott bukkant fel:

"közéjük furakodott a gonosz!"

Mi végre írjak? - Hisz ezredéven át

a történelem ismétli önmagát!

(Evokáció Baranyi Ferenc Epiprológusára)

Szoby Zsolt

Esküszegés

Est árnyai zenélnek, mely benned zsong,

sápatag fény szüremlik lombokon át,

csillagfénybe rejtve hited zálogát,

hogy bízz, míg tettvágyad gejzírként forrong.

Hű szívvel hallgasd az éjnek dallamát,

s bár haló hangod búsong az életen,

sivár jelenben bolyongva, védtelen,

mégis szebb jövőt zeng ajkad balzsamán.

És ott, ahol holnapok bölcsője ring,

ártatlan, gyermeki hang szólít lágyan:

kell-e csendet álmokba szőni megint?

Halld meg őt most – bár a csend felesketett;

est árnyai most néked muzsikálnak,

s daluk büszkén száll az áldott hon felett.

Szoby Zsolt

Angyali érintés

Jégcsapok árnyai nyúlnak az alkony szürkületében,

zúzmara lepte világ – pendül egy égi szitár,

emléked sziluettje lebeg fagyos, esteli fényben,

s érte ma hálaimám rebben a szélparipán.

Ablak eresztékén kucorog konok éji magányom,

tél dala bár fütyörész, mennyei hang, mi zenél,

s búg a fülembe avítt strófát: ne temesd soha álmod,

mert vele él a remény, halld mit a verse regél:

"Most még életed, óh társtalan és kimért;

sorsod része, ne véts ellene semmiképp,

mert lesz majd ki szeressen, ki öleljen és

légy fennkölt, hisz ez érzés ad örök reményt."

Látom, egy angyal szól, szeme huncutul erre kacsingat,

rám mosolyog, csupa báj; megsimogat – s tovaszáll.

Vass József András

Sors vásár

Sorsot vegyenek emberek!

Szólt a rikkancs, hangosan.

Jöjjenek bátran közelebb!

Az egyik kérdez: Mégis hogyan?

Mennyibe kerül egy jobb sors?

Annak nagyon nagy az ára.

Ha pénzed van, megvásárolhatod.

Jó helyen vagy, ez a sorsok vására.

Mondja kérem! Balsors kapható?

Az a bevált, akit régen tépő fajta.

Nagy szerencséje van uram, most

azt akár ingyen is kipróbálhatja.

Mi van, ha a sajátom nem tetszik?

Én egy más sorsra vágyakozom.

Menjen, nézzen körül máris.

Válasszon másikat, a sors soron.

Reszkető bácsika áll a pult mögött,

Cserélne máris, sorsát olcsón adja.

Háború, fogság, kit régen összetört.

Vigye kérem! Élje át mindet újra!

Meddő asszony toporog arrébb,

kezében rég elkopott fényképpel.

Gyermeket ábrázol, de nem az övét.

Hol itt az igazság? Kérem segítsen!

Fiatalember ül, hosszú, tépett hajjal.

Kerekesszékének fogja már régóta.

Ezt ingyen magának adom uram.

Adja a lábát! Még egyszer járhassak.

Törékeny szépség, fehér botját fogja.

Műhiba volt, az orvost hibáztatja.

Fény gyúljon, ezért bármit megadna,

gyermeke mosolyát ismét láthassa.

Őszülő nénike, családja elhagyta.

Nevelte gyermekét míg ereje bírta.

Férjét eltemette, magány lett a párja.

Jobb sorsát reménykedve várja.

Elfogytak a kofák, vége van a sornak.

Nem talált jobbat, az úr hazaballag.

Jön felé a rikkancs, újsággal kínálja.

Látja, meg van írva itt mindenki sorsa.

Pázmándi Péter Loránt

Tá a hangász

(avagy a zene genezise)

Tá homo erectus volt. Nagyon öreg, megélt már húsznál is több telet. A horda egyetlen tagja, ki még nem egyenesedett fel, többnyire négykézláb tette meg rövid útjait a barlangon belül. Szőrökkel bélelt vackától a tűzig, s vissza, ha már befalta a sült mammutból megmaradt ritka falásokat. Réges-rég el kellett volna űzni a barlangból, de a horda mégsem tette. Hasznukra volt egyetlen különös képességével, kifinomult és szelektív hallásával. Sok-sok kőhajítási távolságból is meghallotta a hangokat, neszeket, zörejeket. Sőt halk vakkantásokkal, hörgésekkel, kézjelekkel azt is közölte a többiekkel, hogy préda vagy ellenség a távoli neszező, s hogy merre és milyen messze található. Füle életben tartotta a hordát. Ezért hát nemhogy nem kergették el, de a vadászó csapattal tartott mindig. A nagylábú kapta hátára és hordozta az egész portya alatt, s visszatérve a barlangba óvatosan hajította Tát, a horda fülét, a barlang egy eldugott szegletébe.

A horda valamennyi tagja mélyen aludt. Csak egy maradt fenn, a tűz őrzője. Bármennyire is ügyelte és táplálta a tüzet, a barlangba folyamatosan és dermesztően szivárgott a hideg. Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó. Egyfolytában két hónapja. Lehetetlenség volt kimenni a barlangból. Húskészletük elfogyott. Csak a teljesen lerágott és már kiszáradt csontok kupaca árulkodott a nem régi bőségről. Hetek óta egy-egy maréknyi bogyón éltek, amelyet a nőstények gyűjtögettek a meleg évszakban. Ezért hát téli álomra szenderültek, napjában csak rövid bogyószemezgetésre ébredve fel.

Tá nem aludt, öreg lévén már nemigen volt rá szüksége. Feküdt a hátán és unatkozott, illetve még éberen fülelt, hogy ellenséges vagy fenyegető hangokra lel-e kint a messzi távolban. De a zord télben csak a hó esését hallotta, megkülönböztetve a száraz vagy nedves hópelyhek halk surrogását. Megfigyelte, hogy a hó sokféle hangon szólal meg. Vannak magas és mély hangok, vannak ütemes és ütemtelen hangok, amelyeket a barlang kijárata előtti tűz pattogása fest alá. Néha azt is hallotta, olyan távolról, ahová a horda hímjei is csak egyszer merészkedtek, s ahol ihatatlan ízű végtelen víz volt, hogy ez a víz egyszer mély hangon morog, máskor csilingel, mint a madarak. De azért többnyire csak unatkozott. És fázott, rettenetesen fázott.

Lassan, óvatosan, négykézláb a tűz közelébe araszolt. Érezte a meleget, érezte, hogy vén tagjait átjárja a hő. Egy fadarabot szeretett volna rátenni, hogy hevítse és hangosítsa a tüzet, de a tűznek őre egy mordulással és fenyegető kézmozdulattal elzavarta. Tá tudta a helyét a hierarchiában, ezért távolabbra mászott, a csontkupac mellé. Azért itt is melegebb volt, mint a vackában. Kezébe akadt egy üreges sípcsont. Szájához emelte, hátha akad még a belsejében valami ehető. Erősen szívta, fújta, de a száraz csontban már semmi sem volt. Azaz valami mégis, valami, ami nem ehető, de neki információ, olyan jel, ami az életét jelentette, a hang. Más volt, ha fújta, más volt, ha szívta. Tapasztalatból tudta, hogy a szélnek más hangja van a nagy fákon, a kisebb bokrokon, a lyukas korhadt fákon és a vesszőkön. Ezért tudott tájékozódni. Elcsent egy csiszolt éles ökölkövet a tűz mellől.

Egy egész napjába telt, míg sikerült lyukat fúrnia az állatcsonton. Éppen akkorát, amekkora mellső végtagjának első ujjbegye. Szájához emelte és belefújva megszólaltatta. Új hangot hallott éles füle. Fáradhatatlanul dolgozott a csonton és öt lyukat fúrt, éppen ujjainak megfelelőt. Már nem unatkozott, s már nem is aludt. Mikor elkészült munkájával, ujjait rátette a lyukakra és fújta a csontot, hol erősen, hol lágyan, s ujjai emelgetésével kereste az új hangokat. Hallása segítségével megjegyezte a kombinációkat. A hangokat így sorba-rendbe tudta rendezni. Akkor szóltak és úgy szóltak, ahogy ő akarta.

Egyszer, még a nagy hideg idején, miután a horda felfalta a maréknyi bogyót, hangos sípjelekkel magára terelte a figyelmet és a barlangrajzokhoz mászott. Ott volt felrajzolva a horda minden tevékenysége, minden ellensége és minden vadászott prédája. Hol egyikre, hol másikra mutatott és mindnél más hangokat hallatott új szerszámával. Mindezt ismételte napra nap, egészen az olvadás bekövetkeztéig. Megértették, megjegyezték. Tudták már milyen hangerő, hangszín mit jelent. Ezután Tá a nagylábú hátán lovagolva, sípjelekkel irányította a horda vadászatát. Sokkal gyorsabban és pontosabban tudtak a zsákmány után eredni, de már a veszélyek elől menekülni is.

A következő télen már nem kellett az éhség és a hideg elől mély álomba menekülniük, mert hatékonyabbá vált a horda élete. Bővében voltak a húsnak és a ragadozók sem tudták megtizedelni a hordát olyan egyszerűen, hiszen időben és kellő távolból értesülhettek minden fontos menekülést jelentő jelzésről. Szaporodtak. Növekedtek. Erősödtek. S mivel nem kellett évszakokat átaludniuk, volt idejük gondolkozni.

Tá megtanította a szerszám elkészítését és használatát az ifjaknak, akik új meg új szerszámokat készítettek, mert új meg új hangokat akartak hallani. Edényekre feszítettek bőröket, íjhúrt pengettek, felfedezték az ütemet és a dallamot. Egymáshoz hangolták a fúvós, ütős és húros szerszámokat, most már együtt hallatták a hangokat és sokszor játszottak nem csak azért, hogy megmentsék vagy figyelmeztessék a hordát, hanem azért, hogy érzéseiket is közölhessék egymással.

Tá még három telet élt meg. Hallása már nem volt olyan éles, ezért nem tudta nagylábú hordozójának megfelelő időben jelezni a kardfogú tigrist közeledtét, amikor megint a nagy vízhez vezetett portyájuk. Másnap csak csontjait találták meg az ifjú vadászok.

Magas hangú sípként élte tovább a hangjelek adta hosszú, hasznos életét a helyébe lépő tanítványai szájában.

Wersényi György

Félemelet

1.

Ismertem az épületet, jártam is már benne párszor korábban. Háború előtti – amerikai szemmel öregnek számító – építés, amely magán hordozza azokat a stílusjegyeket, amitől egyszerre egyedi, mégis jellegzetes. Régebben nem tudom milyen funkciója volt, amióta itt lakom a városban, hivatali ügyeket lehet itt intézni. Van pár ügyvédi iroda, könyvelők, bankfiók, ilyesmi. A felújítás előtt legalábbis így volt, és gyanítottam, ez nem változott.

Amikor beléptem, önkéntelenül is elmosolyodtam. Így kell ezt csinálni! A márványpadló csillogott, a lépcsőkorlát úgyszintén, megtartották a csicsás lámpákat is. Ugyanakkor érintőképernyős információstábla és egy recepciós pult is kinőtt a földből. A nagy előcsarnok világos volt, székekkel, padokkal. Hátam mögött forgóajtó. Szemben pedig a lift.

Nem emlékeztem rá, milyen volt a felújítás előtt a felvonó, igazából arra sem, volt-e egyáltalán. Nyilván, hiszen nem lehetett új. Hatalmas hívó gomb, lassan mozgó fülke, és az ajtó felett egy mutató, amely a nullától hétig számozott díszes háttérlap felett lassan forogva mutatta az aktuális emeletet. Odakaptam a fejem, amikor a halk csengőszó jelezte a felvonó megérkezését. Az aranyozott nyílalakú mutató komótosan lefittyedt a nullánál.

A negyedikre kellett mennem, és nem is gondoltam arra, hogy a lépcsőt használjam. A lift mellett indult, majd mögötte bekanyarodott, és a másik felén folytatódott felfelé. Nagy belmagasság, sok lépcső – inkább kipróbálom a gépi segítséget. Ahogy odaléptem, hogy megnyomjam a gombot, egy nő megelőzött. Elhúztam a kezem a gomb elől udvariasságból, de nem nézett rám. Vagy fázott, vagy ideges volt, mert kissé remegett a keze. Önkéntelenül hátrébb léptem, távolságot tartva. Nem fordult meg, de haja kócosnak tűnt, hevenyészett módon lófarokba volt fogva. A lift megérkezett, az ajtó feltárult. Benéztem az üres fülkébe, amely ugyanolyan szép díszes volt belülről, mint kívülről. Előre engedtem a nőt, aki miután beszállt, megnyomta a kívánt gombot, majd megfordult, így megláthattam az arcát. Kicsit visszahőköltem, mert az arca ugyanolyan kifejezéstelen és ápolatlan volt, mint a haja. Semmi smink, kócos tincsek mindenhol, és egy anyajegy az állán. A keze még jobban remegett és a pillantása… mintha azt mondta volna vele: be ne szállj mellém! Jobbnak láttam én is megvárni a következő menetet.

Vártam egy hosszú pillanatig, majd az ajtó becsukódott, és a lift elindult felfele. Sóhajtottam egyet, talán beteg, nem szeretnék elkapni valamit. Megnyomtam újra a gombot és a napfényben csillogó nyilat figyeltem, ahogy egyre tovább fordul ez egyes számoknál. Majd megállt. A hatos és a hetes között. Nahát, gondoltam, azért erre figyelhettek volna, hogy jól működjön. Vagy jelölhették volna a félemeletet. A nyíl elindult visszafelé és a nullát elérve engedelmesen csengetett. Beléptem.

2.

Összesen négyen utaztunk felfele, egy fiatal pár a harmadikon kiszállt. Megcsodáltam a belső kialakítást, a tükröt, a fényesített gombokat. Végigsimítottam a kezemmel a szépen megmunkált korlátot is, amely a tükröt védte és egyben kapaszkodóként is szolgált. Elmélázhattam, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy felmentem a hetedikre. Kiszállt egy jól öltözött öltönyös férfi. Az emeleten nagyobb irodák és tárgyalók voltak, igazgatósági táblák, újabb recepció. Kiszálltam, mert a lépcsőn gyorsabbnak gondoltam a lejutást. Ahogy befordultam az első lépcsőfordulónál, kíváncsi lettem, hova mehetett az a beteges kinézetű nő. De félemelet nem volt. A következő forduló után a hatodik jött. Visszanéztem felfelé, forgolódtam, de semmi jelét nem láttam annak, hogy ez az emelet más lenne, mint a többi. Tovább mentem, egészen a földszintig. Minden egyforma. Nem értem.

Újra a lifthez mentem és vártam. Vajon mindig ott áll meg a mutató, ha az emberek a hetedikre mennek? Mivel senki nem jött, benyúltam a fülkébe és megnyomtam a hatost és a hetest, majd gyorsan kihúztam a kezem. A lift elindult. Megállt a negyediken – ahova én is készültem – majd továbbment és megállt a hatodikon. Majd a hetediken.

A recepcióhoz fordultam, és megkérdeztem, hogy tudnak-e róla, hogy a mutató nem működik jól. Néha. Néha meg igen. A recepciós hölgy szerint ez aligha van így, minden munkanapon itt ül, és bár nem figyeli mindig, ilyet sosem tapasztalt. Senki nem tett panaszt. Félemelet után is érdeklődtem, de magam is úgy gondoltam, nem ez a megoldás. Megköszöntem, majd kimentem az épület elé, át az utca másik oldalára, hogy szemügyre vegyem a homlokzatot. Egyértelműen látszott, hogy a nagy előcsarnok felett hét emelet található, azonos ablakok, stukkók, kívülről minden egyforma.

Visszamentem és megnyomtam a hívót. Irány a hetedik. Amikor kiszálltam, alaposabban körülnéztem. Feljebb már nem vezetett lépcső, egy nagy ablak foglalta el azt a részt a folyosón, ahol a többi emeleten a lépcső indult felfelé. A mennyezet kissé magasabb volt itt, tetőablakok engedték be a fényt, valamint a liftajtó feletti gépészet is elfoglalt valamennyi helyet. Elindultam a lépcsőn, számolva a fokokat. Két forduló. A hatodikon sem volt semmi különleges, folytattam a lépcsőfokok számolását, egész a földszintig. Az utolsó részen tízzel több fok volt, mert az előcsarnok magasabb. Az összes többi emeletnél a lépcsők száma megegyezett. Kivéve a hatos és hetes között, ott öttel több volt. A liftajtó barátságos csengetéssel kinyílt a hátam mögött

3.

A dologról el is felejtkeztem volna, ha nem történik valami váratlan pár nappal később. A papírokat leadtam végül a negyediken a földhivatali osztálynál, majd visszasiettem a munkahelyemre, amely pár sarokkal odébb van. Nem volt dolgom ott más.

Ami miatt azonban ismét visszamentem, egy tudósítás volt, ami a tévében ment. Bent az irodában nálunk gyakran megy a televízió a háttérben, hírműsor, időjárás, ilyesmi. A készülék most is némán volt, de a hírolvasó éppen a rendőrségi híreket olvasta be. Randalírozó huligánok egy koncerten, lángoló autó a felüljárón, eltűnt személyek. Az utolsó fotónál tátva maradt a szám. Három napja eltűnt személyt keresett a rendőrség. Fiatal, csinos arcú nő képe volt látható a fotón. Anyajeggyel az állán.

4.

A hírolvasó befejezte a tudósítást, mire odaértem a készülékhez. Visszamentem az asztalomhoz és megnyitottam a keresőt a böngészőben. Néhány klikkelés után meg is találtam a városi rendőrség honlapját, azon belül is a keresett, körözött ill. eltűnt személyek listáját. Nem volt olyan sok az utóbbi listában. Ugyanaz a fotó volt a nőről itt is, mint a tévében. Név, születési idő, legutóbbi ismert tartózkodási helye. Már meg sem lepett, hogy aznap tűnt el, amikor láttam őt beszállni a liftbe. Reggel még beszélt a barátjával, majd elment otthonról.

5.

Korábban eljöttem délután, és azonnal a hivatali épület felé vettem az irányt. Gondolkoztam rajta, hívjam-e a rendőrséget, hogy valószínűleg én láttam utoljára a keresett személyt. De előtte még oda akartam menni szétnézni. Bizonyosan vannak kamerák is az épületben. Idegesen szedtem a lábam, úgy éreztem, valami fontos elkerülte a figyelmemet aznap.

Átmentem a forgóajtón az előcsarnokba. Nagyobb volt a nyüzsgés, mint legutóbb. A recepciónál most egy fiatal férfi ült, éppen valakit útbaigazított. A lift előtt is többen álltak. Arrafele indultam, de nem akartam beszállni. Eszembe jutott még valami, így leültem az egyik padra, ahonnan a liftet is láthattam. Elővettem a mobilomat, és beléptem a Facebookra. Beírtam a nő nevét, a várost, reméltem, hogy megtalálom. Bár volt tíz ugyanilyen nevű, az anyajegyről azonnal felismertem. Sajnos, a nyilvános profilja nem sokat árult el. A profilképen kedvesen mosolygott, születési hely és idő, munkahely, pár követés és kedvelés. Abban bíztam, többet megtudok.

Felálltam és a pulthoz mentem, ahol a recepciós fiút megkérdeztem, vannak-e kamerák. Megnyugtatott, hogy minden szabályszerű, és igen, van néhány, főleg itt az előcsarnokban. Rá is mutatott néhányra. Kiderült, hogy fekete-fehérben működnek és nem túl jó minőségűek, valamint 30 naponta törlik a felvételt. Természetesen nem nézhettem meg a felvételeket. Azt hazudtam, hogy restaurátor vagyok, és a lift előtti rész érdekelne. Magam is éreztem, hogy nem áll össze a történetem, amit előadok, de egyelőre nem akartam előhozni az eltűnt nőt. A rendőrség majd intézi. Ha el is hitte, nem hatotta meg, majd közölte, azt a részt pont nem látja egyik kamera se jól. De ha az épület érdekel, próbálkozhatok Charlie-nál, aki az épület gondnoka, és az alagsorban tölti munkanapjait.

6.

Nem tudtam, hogy van alagsor. A liftezés során ez nem derült ki, a nullás gomb volt az utolsó a sorban, és a lépcsők se vezettek lejjebb. Útbaigazítás után megtaláltam a csarnokból nyíló egyik folyosón a szerviz feliratú ajtót. Belépés csak dolgozóknak – hirdette egy további felirat rajta. Kopogtam, de semmi. A kilincset lenyomva az ajtót nyitva találtam, így felbátorodtam és bementem. Egy újabb lépcső tetején találtam magam. Ez nem volt díszes, sőt, elhanyagolt volt, a festék lekopott, a fokokról lemállott a gumiborítás. Fény és rádió hangja szűrődött fel alulról.

Charlie valóban ott ült egy asztalnál, és éppen bütykölt valamit, ami egy kis motornak nézett ki. Mindenfelé fémes alkatrészek, olajos rongyok és vegyszeres palackok álltak körülötte. Elmondtam mi járatban vagyok, kihagyva az eltűnt nő és a lift furcsa működését. Legalábbis egyelőre. Megint a restaurátor történetet adtam elő, és a liftről meg a lépcsőházról érdeklődtem.

Túl sok tájékoztatást és segítséget nem kaptam, mintha kerülte volna a válaszadást. Kiderült, régóta itt dolgozik, a kisebb javításokat megoldja, de a nagy felújításban nem vett részt. Amióta beszélgettünk, fel sem nézett a tevékenységéből. Bevallom, kissé idegesített, udvariatlannak tartottam. Aztán mivel nem jutottam sokra, búcsúzóul odavetettem neki, hogy tudok az eltűnt nőről, aki sosem ért fel a hetedikre. Ekkor megállt a csavarhúzó a kezében, és hátrafordult. Rám nézett, a szeme mintha összeszűkült volna. Majd szó nélkül visszafordult a csavarozáshoz.

7.

Visszamentem az előcsarnokba. A gyomrom remegett az idegességtől, hogy nem jutottam előbbre, a gondnok viselkedése pedig csak rátett egy lapáttal. Már csak percek voltak a hivatali időből, így sokkal kevesebben voltak, azok is inkább kifele igyekeztek. Leültem ugyanarra a padra, és figyeltem a mutatót. A lábam ritmust dobolt a földön. Nem tudom meddig ülhettem ott, de sokszor megjárta a fülke az utat. Fel, le. Már tényleg csak pár ember volt itt. A lift itt a földszinten mindig nyitott ajtóval várta az utasokat. Barátságos, aranyszínű fény áradt belőle, hívogatóan. A mutató a nullán állt.

Felálltam, és az ajtóhoz indultam. Nem tudtam, mit is akarok csinálni, de nem hagyott nyugodni a dolog. Mire odaértem, az ajtó becsukódott, a fülke pedig elindult felfelé, hogy lehozzon valakit. Zihálva vettem a levegőt, és éreztem, hogy átizzadtam az ingem. A tarkómon is verejtékcseppek indultak lefelé. Remegő kézzel nyomtam meg a hívógombot. Nem néztem fel a mutatóra. Kisvártatva megszólalt a kis csengő, amelyet annyiszor hallottam már. Most úgy tűnt, minta sokkal hangosabban hasított volna bele a csarnok csendjébe.

Beléptem, és hirtelen ötlettől vezérelve, egyszerre nyomtam meg a hatos és hetes gombot. A hajamba túrtam, hátra fésültem izzadt tincseimet remegő kezeimmel. Ahogy az ajtó felé fordultam, egy ijedt tekintetű fiatal lány nézett rám vissza, látszott, vonakodik beszállni mellém. Talán attól félt, elkaphat valami betegséget. Be ne szállj mellém – formázta a szavakat a szám némán, miközben az ajtó halkan becsukódott.

Lippai Edina

Nem tudok vigyázni Rád

Nem tudok vigyázni Rád,

Nem láthatom helyetted, hova lépsz.

Nem foghatom helyetted a sziklát,

S nem kiabálhatok Rád, hogy "hé, oda nézz!"

Sőt, a vihart sem én küldöm Rád,

Ami miatt gyorsan kell szedd a lábaid,

Ha engem mászva megtalál,

S holnapra maradnak a siker iránti vágyaid.

De tudom mit adhatok neked, ha hozzám látogatsz.

Neked adom a természet csendjét,

Esélyt adok, hogy a problémáid egy időre elhagyd,

És átérezd a teljes szabadság érzetét.

S higgy nekem, én nem bántalak.

Erőmből telve, ahogy tudlak, oltalmazlak.

Ha falaimra kötelet kötsz, nem haragítasz magadra,

De arra kérlek, vigyázz magadra!

Lippai Edina

A hegyek között keressetek

Ha egyszer a hívásra nem felelek,

A hegyek között keressetek.

Az az én lelkemnek menedéke,

Ott önt el a nyugalom, s béke,

Magával ragad az ég csodaszép színe,

És e csodás óriások fenségessége.

Ha egyszer a hívásra nem felelek,

kutyámmal magam mellett,

Valahol egy erdő mélyén lépdelek,

s a mindennapi terhet egy időre elfeledve

csak magamban révedek.

S tudjátok mit? Ne is keressetek.

Sayti Andrea

Súly

Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka szokása szerint, azon a kedd reggelen is, alighogy papucsba bújtatta, kissé már a nap elején is bedagadt lábát, rögvest kibotorkált a fürdőszobába. Bizonyos cselekvések után, melyek itt nem kívánkoznak részletezésre és a történet szempontjából sem bírnak semmilyen jelentőséggel, megszokott módon a mérleg irányába lépett. A mérleg, melyet kissé már megviselt az idő és a bánásmód, - de még mindig bátran állíthatta volna magáról, ha lett volna bárki, aki megkérdezi, hogy pontosan és érzékenyen mér -, szelíden és megbízhatóan lapult az alsó szekrény alatt. Özvegy Vincze Péternének, született Balogh Arankának, sem az alkata, sem a lumbágós dereka nem engedte meg, hogy lehajoljon a szekrény alatt lapuló mérlegért, ezért ma is óvatosan megkapaszkodott a szekrény szélében, míg jobb lábát lassan felemelte és becsúsztatta a szekrény alja és a mérleg közé, majd kihasználva, hogy ez utóbbit apró kerekekkel látta el a gondos tervezője, lábával előgurította a mérleget. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a mérleg nem állítódott el tegnap óta, nyelve milliméterre pontosan fedte a 0 kg alatti vonalat. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka ekkor nagy reményekkel lépett fel a mérlegre. Reményeit az alapozta meg, hogy már három teljes napja – pontosabban hatvankét órája, mióta az új postás rámosolygott – szigorú fogyókúrát tartott: szigorúan csak három kockacukrot tett a kávéjába, szigorúan csak két szendvicset fogyasztott uzsonnára, szigorúan csak két fogásból állt az ebédje és csak minden második délután toppantott be a két szelet lúdlábtortáért a sarki cukrászdába. Még azt is megállta, hogy szigorúan csak egyszer vacsorázott minden este. De a mérleg is szigorú volt, és nem restellte a valóságot mutatni, ami pont annyi volt, mint három nappal korábban. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka először nem hitt a szemének, még állt néhány másodpercig a mérlegen, talán csak még be kell állnia pontosan a mérleg nyelvének, gondolta.

– Francba ezzel az ócskasággal! – kiáltott fel, amikor rájött, hogy ez nem fog megtörténni, és magát is meglepte, dühében milyen lendülettel ugrott le a mérlegről, majd akkorát rúgott bele, hogy az a küszöbön és a szobán is átgurulva az előszobai szekrény alá gurult. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Arankának azonban nem volt ideje tovább foglalkozni vele, hiszen éppen csengettek, így megigazította frizuráját, otthonkáját és mosolyát, majd ajtót nyitott.

Abban a pillanatban a mérleg, olyan sebesen gurult ki az bejárati ajtón, hogy majdnem elütötte a döbbent postást. Az utcán aztán még nagyobb lendületet vett és a járókelők közé vetette magát. Előbb csak a túlsúlyos embereket vette célba és kapta fel a hátára, mert kicsit még sajgott az oldala és az őt ért igazságtalanság, melyet özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka okozott. De aztán vérszemet kapott és megmérte a túl soványnak tűnő gyalogosokat is. Megmérte a gyerekeket, akik iskolába készültek, a csecsemőket a kórházból való hazaengedés előtt, megmérte a várandósokat, megmérte a Bodri vacsoráját ami megint kevesebb volt, mint ahogy azt Bodri megérdemelte volna, megmérte az egy kilónak eladott kilencvenhét deka sertéslapockát a hentesnél, a kétkilósnak mondott kenyeret a péknél, a bécsiszeletet a vendéglőben, a dinnyét a piacon, a korsó sört a kocsmában, a téglák súlyát az építkezésen, a hidakon áthaladni kívánó gépjárműveket, még az orvos zsebébe dugott boríték súlyát is.

De mikor senkit sem talált, aki örült volna neki, hogy pontosan és érzékenyen mér, sőt válogatott szidalmazásokat kellett elszenvednie emiatt, akkor igazi ámokfutásba kezdett, onnantól már nem lehetett megállítani. Hirtelen megsokszorozódtak képességei és már nem csak a kilókat mérte. Megmérte a szavak és a következmények súlyát, a politikusok ígéreteit, a szerelmesek fogadkozásait, megmérte a találmányok fontosságát, a gondolatok mélységét, a mosolyok őszinteségét, a barátságok kölcsönösségét, a tehetségek valódiságát, a levegő tisztaságát, a viccek szándékát, a bűntudatot, a mindennapi rosszindulatot és a mindennapi jóindulatot is, a feladatok nehézségét, a boldogság könnyűségét és az élet váltakozó terhét.

Amikor éppen egy kórház előtt mérte, hogy milyen gyorsan adnak utat a mentőautónak a közlekedés többi résztvevői, hirtelen úgy érezte, hogy elfogyott az ereje. Rákapaszkodott egy hordágyra, amit akkor emeltek le a mentőautóról és bevitette magát az egyik kórterembe: gondolta, kicsit megpihen. Egyetlen öregember feküdt a kórteremben, ahová a mérleg került. Sovány, sápadt arca, amely inkább volt holté, mint élőé, meglepő ellentétben volt élénk, fürkésző tekintetével, amely egyre csak az ajtót kémlelte.

– Megmérjelek? – kérdezte tőle a mérleg, akinek hirtelen elpárolgott minden haragja és valamit tenni akart az öregemberért.

– Á – legyintett az öreg, és talán fel sem tűnt neki, hogy egy mérleggel beszél, - nekem már csak a lelkem nehéz. És ha úgy halok meg, hogy nem ér ide a fiam, akkor az is marad örökre.

Ekkor lépett be a fiú a szobába, még éppen idejében ahhoz, hogy elmondják egymásnak, amit el akartak mondani. Aztán az öreg csendben, mosolyogva elengedte a légzést, és nemsokára a fiú is kiment a szobából.

– Megmérsz? – kérdezte a lélek a mérlegtől?

– Boldogan – mondta a mérleg.

– Köszönöm! – szólt vissza a lélek, mielőtt kirepült az ablakon.

– Én köszönöm, hogy meglett a hivatásom – motyogta már magában a mérleg.

Azóta a mérleg kórházról kórházra jár és ügyel rá, hogy csak az arra érdemes lelkek léphessenek ki az ablakokon. Azt beszélik, mostanában már nem csak a távozni készülők igénylik a szolgáltatását, mások is fel-felkeresik, hogy megmérjék, valóban olyan könnyű-e a lelkük, ahogy azt maguknak és másoknak mondogatják. De lehet, hogy ez már csak mendemonda. 

M. Jósvai Éva

Az Élet pillangója

Csenge végre álomba szenderült, a láza is lement, édesanyja visszament a hálószobába és ruhástul kucorodott le a nyugtalan álomban vergődő férje mellé.

Csenge még csak tízéves volt, betegsége pár hete kezdődött, néhány nap múlva már kórházba is került. Magas láza volt, a mellkasát fájlalta, alig volt hangja, minden ereje elszállt, fogmosás közben is le kellett ülnie. A doktorok tanácstalanul álltak fölötte. Nem tudták mi a betegsége, így gyógyítani sem tudták. Mindössze annyit tudtak elérni, hogy a lázát pár óráig csökkenteni tudták, ilyenkor tudott aludni, többé-kevésbé rendesen enni, egyébként csak feküdt az ágyán üveges szemekkel, ziháló mellkassal…

Miután a doktorok ezt a módszert megtalálták, tehetetlenségük beismerésével és egy halom lázcsillapítóval, de remegő lélekkel hazaküldték Csengét. Már több mint egy hete csak az édesanyja van mellette minden percen. Két-három óránál nem tudott többet aludni, hiszen Csenge úgymond "lázmentes" állapota sem tart 4-5 óránál tovább. Most, hogy sikerült ágyára kuporodnia, azonnal ájulásszerű, mély álomba merült, tudta, hogy lánya első fájdalmas sóhajtására úgyis azonnal kipattan az álom a szeméből…

Csenge eléggé egyenletesen lélegezve már több mint egy órája aludt, éjfél elmúlt…

Szobája erkélykorlátján két pillangó ült, egy gyermektenyérnyi méretű, gyönyörű piros és kék hullámokkal a szárnyain, és egy aprócska teljesen fekete, alig nagyobb egy szúnyognál.

– Én bemegyek, és te nem jöhetsz be – szólalt meg a színesszárnyú.

– Nagyon jól tudod, ha már ilyen közel vagyok, te már nem mehetsz be, csak én! De ráérek, olyan szép az éjszaka – lebegtette meg pici szárnyait a fekete.

A színesszárnyú felröppent, de nem közelített az ablakhoz, közben erősen gondolkodott. Csenge szobájából az erkélyre dupla ajtó nyílott, földig érő üvegtáblákkal, most az enyhe éjszaka miatt résnyire volt nyitva.

– Ha berepülök az erkélyajtó két szárnya közé, még nem vagyok bent, így nem szegem meg a szabályt, de résen tudok lenni, nehogy Halálpillangó becsusszanjon Csengéhez – határozta el végül, és úgy is tett. Röppenését a fekete lepke fenyegető morgása kísérte, de mikor meglátta, hogy a színes pillangó nem megy tovább a két ablak közénél, nem tehetett semmit, hiszen ellenfele nem volt igazán bent a szobában.

Lassan vánszorgott a falióra mutatója A színes lepke tudta, csak az első napsugár megjelentéig kell vigyáznia Csenge álmát, ha addig nem tud berepülni ellenfele, újabb napot nyer a kislánynak. A fekete lepke már három éjszakát körözött a ház körül és ő tudta, hogy csak Csenge miatt lehet itt, a ház többi lakója mind egészséges, a Halálpillangó csak a hosszan ágyban fekvő betegeket keresi meg.

Újabb óra telt el. Hirtelen szél támadt és a keletkező gyenge huzat beljebb csukta Csenge erkélyének ajtaját, a színesszárnyú lepke fogoly lett az ajtó két szárnya között. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de a megmaradt rés nem volt neki elég, ahhoz viszont elegendő lett volna, hogy a fekete pillangó bepréselje magát, és ez még jobban megrémítette. A Halálpillangó a korlátról nem vette észre az adódó lehetőséget, csak kaján örömmel nézte ellenfele hiábavaló vergődését. Az Életpillangó természetesen egyedül is ki tudott volna szabadulni fogságából, de félt, hogy az átalakulásának energiája kirobbantja, de legalábbis megrepeszti a hatalmas üvegtáblákat, a zajra berohan Csenge édesanyja, feltépi az ablakot és a Halálpillangó már bent is van a szobában. Kétségbeesetten vergődött tovább, ha sikerül megmentenie a kislányt, újabb kék csíkja cserélődik pirosra, és akkor már csak egyetlen másik életet kell megmentenie hasonlóan és végre Életmentőpillangó lehet, baleseteknél, természeti katasztrófáknál bizonyíthat. Csak az égszínkék pillangóknak van ilyen lehetőségük. Büszke és ugyanakkor riadt volt, mikor a szép virágos rétről, számtalan tarka testvére közül egyedül őt hívta el magával az Életpillangók Királynőjének küldötte. Egy teljes esztendőig csak tanultak és figyeltek, több tucatnyian ültek a rét szélén a korhadt ágon. Egy évig kísérővel mentettek, első segítettjük egy műtéten átesett háromgyermekes, fiatal anyuka volt, közel két hétig őrizték a kórterem ablakait alkonyattól napkeltéig. Nem volt egyszerű, az utolsó három napban már ott körözött a fekete pillangó is. De sikerült! Akkor kapta az első keskeny piros csíkot, amit még 22 követett, az utolsó nyolcat már egyedül szerezte. Voltak kudarcai, de gyermeket még sohasem veszített el!

A Királynő figyeli az embereket, s ha valaki életveszélybe kerül, de még megmenthető, azonnal küldi a követét. A Halálpillangók mindig később érkeznek – ha érkeznek egyáltalán –, hiszen nekik egyetlen pillanat is elég, hogy teljesítsék feladatukat, míg az Életpillangók olykor hetekig őrködnek a beteg ágya közelében. Télen molylepkének vagy katicabogárnak, esetleg házipóknak álcázzák magukat, csak nyáron hordhatják színpompás ruhájukat, de sosem veszélytelen az életük, hiszen az Ember bármikor levadászhatja őket, mint betolakodó rovart.

Csenge felébredt, gyenge volt és kába a gyógyszerektől, de meghallotta a lepke kétségbeesett vergődését az ablaktáblák között. Először nem jött rá a zaj okára, csak az irányába figyelt, majd az utcai lámpák adta fényben meglátta a röpdöső lepkét:

– Ez csak a gyönyörű piros-kék lepke lehet, amelyik este itt ült a korláton, ittrekedt és most ki szeretne menni. Kiengedem…

Ezt azonban könnyebb volt elhatározni, mint megtenni. Csenge rogyadozó lábakkal, a szekrénybe kapaszkodva tette meg az 5-6 méteres út egy részét. Halálosan elfáradt ebben a kicsi járásban is, az utolsó egy-másfél méteren már kapaszkodó sem volt, lehasalt a földre és csúszva-mászva jutott el az ablakig. Belecsimpaszkodott az ablakszárnyak alsó sarkába és maga felé rántotta azokat, a gyenge mozdulattól pár centire befelé mozdultak az ablakok és az Életpillangó kiszabadult. Csenge utolsó erejével, kicsiny tenyerével ütközésig csukta az ablaktáblákat.

Az erkélyajtók nyílásának-csukódásának hangjára felriadt Csenge édesanyja, kétségbeesve rohant a földön fekvő kislányhoz:

– Jaj, kicsi drágám, miért nem szóltál, hogy fázol, csukjam be az ablakot! Nem lett volna szabad magad ezzel fárasztanod, hiszen olyan gyenge vagy!

Az anyuka kilincsre csukta az erkélyajtót – rövidesen kel a nap és hűvösebb lesz –, ölbe kapta kislányát, visszavitte az ágyába és már nem mozdult el mellőle.

– Most már nyugodtan hazamehetsz, dolgod végezetlenül – mondta közben az Életpillangó a Halálpillangónak.

– Miért tenném, holnap is lesz éjszaka, csak kések egy kicsit – vonta meg a vállát a fekete lepke.

– Ismered a szabályt, ha a haldokló csak egyetlen olyan dolgot is tesz, amely bizonyítja, hogy még képes az életre, el kell mennetek!

– Az ablakhoz való támolygás és csúszás-mászás nem igazán a gyermek életre való képességét bizonyítja! – vetette ellen a Halálpillangó.

– Az nem, de egy másik élet megmentése igen! És Csenge éppen egy Életpillangót mentett meg! Nem maradhattam volna a két ablaktábla között, hiszen a teljes erejéből ragyogó nap annyira megnövelte volna az erőmet, hogy szétrobbantom az ablaktáblákat és ebben én magam is elpusztulok.

Erre nem tudott mit válaszolni a fekete pillangó. Ha a haldokló megment egy másik életet – legyen akár az egy szúnyog vagy légy élete is – még egy esélyt kell kapnia, viszont:

– Én sajnos nem mehetek el innen lélek nélkül, tudod, hogy nálunk is vannak rangok, ha ma üres kézzel megyek vissza, megint csak társsal együtt portyázhatok és az meg fele pont…

– Akkor keress valaki mást…

– De itt a közelben senkit sem látok közületek, tehát még nekünk sincs itt igazán keresnivalónk…

– Igen, mi általában hamarabb jövünk, de ez nem előírás, van, akit ti leltek meg hamarabb és úgy van jól – biztatta a Halálpillangót az Életpillangó. Tudta ő jól, hogy a halálnak is megvan a helye a természet rendjében, ők csak túl korai érkeztét akadályozhatták meg.

A fekete pillangó felröppent az erkély korlátjáról, tudta Csengét most már nem viheti magával. Szomorúan célozta be a hazavezető irányt, mikor észrevette, hogy a szemközti ház egyik lakásában ég egy kicsi lámpa, ez hajnali négy körül elég ritka. Közelebb szállt. A félig leengedett redőny mögött egy 90 körüli bácsi feküdt az ágyban, csonttá soványodott karjai a takarón pihentek. Mellette egy fotelban elcsigázott arcú fiatal nő szendergett, valószínűleg az unokája. A Halálpillangó körülnézett, nem látott a közelben egyetlen más lepkét sem, feketét sem, de piros-kéket sem.

– Tehát a bácsinak még nem érkezett el az ideje, minimum 3-4 hete még hátra van – gondolta magában –, mintha olyan sokat számítana akár egy-két hónap is kilencvenen túl, ha az ember már fel sem képes kelni az ágyából.

Feltérképezte a lakást, a konyhaablak nyitva volt, egy másodperc múltán már a bácsi kezén volt, újabb másodperc múltán pedig elégedetten zúgott hazafelé.

A bácsi egy mélyet sóhajtott, vonásai kisimultak, kezének görcsössége megszűnt. A fiatal nő felriadt a sóhajra, az öreghez lépett, gyengéden megfogta a csuklóját, majd még percekig tartotta az egyre hidegebbé és merevebbé váló agyondolgozott kezet:

– Megszabadultál végre, nagyapa! Nyugodjál békében! Soha nem felejtünk el…- vékony könnypatak indult el az arcán, kezefejével letörölte, az asztalon fekvő telefonjáért nyúlt, tárcsázta az orvost, a szüleit, a nagyapja húgát.

Reggel Csenge apukája benyitott lánya szobájába, a kislány édesanyja karján egyenletesen lélegezve, mélyen és láztalanul aludt. Az anyuka felébredt a léptek halk zajára, óvatosan kibújt lánya öleléséből és a konyhában elmesélte férjének az éjszaka történéseit. Csenge csak egy óra múlva ébredt fel, gyenge volt, de láztalan, és a láz egész nap nem tért vissza, sőt másnap sem. A doktorok megvizsgálták és örömmel közölték a szülőkkel, hogy lányuk meggyógyult, még erősödnie kell, de aztán ismét jöhet az iskola!

Huber Carmen

Az utolsó út

Amikor végleg elmegyek és örökre becsukom szemem,

Megszűnők a világnak és a világ megszűnik nekem.

A csodákat és fájdalmakat magammal viszem,

Mindent elfelejtek, ahogy kilehelem lelkem.

Törékeny testem oszladozni kezd,

Finom lelkem elcsendesül, megpihen,

Levegőt többé nem veszek, a világ forgásából kiesek.

Tudattalan, mozdulatlan fekszem.

Többé senki nem lát és én sem látlak titeket.

Csend lepi el szétporladt csontjaimat,

Ki voltam?

Már senki nem tudja meg,

Egykori tudásomat senki nem kapja meg.

Jöttem és elmentem, mint mindannyian,

Földi látogatásom rövid volt, de maga a csoda!

Hálával tartozom mindenkinek, kinek vére folyik bennem.

Ki megszült és felnevelt,

Kik szerettek vagy bántottak és erőssé tettek,

Kik tükröt mutattak, pedig én nem kértem.

Az elején olyan végtelennek tűnt földi létem,

Majd szeretteim, ismerőseim eltemettem, de én még mindig éltem!

Mára már nem maradt senki, aki ismeri egykori énem,

Ideje nekem is elmennem, idegen lett e világ és már nem értem.

Kedveseim, kik MOST birtokoljátok a földet,

Találjátok meg mindenben a szépséget,

A nehézségekre megoldást keressetek és szeretet vezérelje minden perceteket!

Huber Carmen

Nekem már megvolt…

Gyermekként az ember vágyik a nagyvilágra,

Szép házra, gazdagságra,

Piros sport autóra ás igazi társra.

Nekem már megvolt minden, amire vágytam, és meg volt az is, amire sosem vágytam,

Már megvolt nekem sok "igaz barát", kik elmaradtak mellőlem,

Megvolt a "vérbarátok" érzése is és elvesztésükkel kitépték szívem.

Megvolt a sirig tartó összetartozás és lángoló szerelem érzése és megélése,

Majd megvolt, ahogy kigyógyultam belőle.

Megvolt a siker, a taps, a rivaldafény,

Megvolt mindennek hanyatlása és ahogy örökre kihuny a fény.

Megvolt, hogy elértem abszurd álmaim, vele együtt az elégedettség érzése,

És megvolt milyen, ha amire oly nagyon vágyom, sosem kapom meg.

Az elengedése valakinek vagy valaminek, amit még akarom, hogy enyém legyen,

az volt a legnehezebb lecke,

De ez is megvolt nekem, elfogadtam nehezen.

Nekem megvolt már az utazás, a megálmodott lakás,

Megvolt az álomautóm és munkám,

Megvolt a színes virágokkal borított balkonom,

És a tudás, ahogy egy hangszert megszólaltatok.

Már megvolt, ahogy pofon vágott az élet, és a földre esve lélekcsontjaim szilánkosra törtek.

És megvolt, hogy véres körömmel küszködtem és legmélyebb helyzetből is felálltam,

nem egyszer!

Élhettem olyan helyeken, ahova mások sosem jutnak el,

Nekem megvolt, hogy még életemben publikálják verseim, ismert kortárs író lehettem,

Nekem megvolt, hogy itták szavaim és kedveltek, de meg volt az is mikor gyűlöltek és kiközösítettek.

Nekem megvolt az igaz szerelem, amely elkisért egész életemben, ez a legnagyobb dolog, amit elértem!

Nekem már minden megvolt, amit adhat az élet, elfáradtam,

Már semmit nem remélek.

Kifogytam álmaimból, érdeklődésem kihunyt, immunis lettem az érzésekre.

Már nem hiszek, nem remélek, megkopott isteni lényem.

Jó volt itt!

Ráláttam az életre.

A maradék időt nem veszem komolyan, csak könnyed játéknak veszem,

Már nem sietek, féltve őrzők minden percet, ami csak az enyém,

senki és semmi nem fér bele!

Dobsa Dorina

Kimenő

Csend volt az egész házban. A nagy csapat az egész napos őrjöngés után hangtalanul szuszogott. Konrád az apja mellett feküdt, fogták egymás kezét, és tudtam, hogy pár méterrel arrébb, a másik szobában Bori szintén az igazak álmát alussza, az anyja mellett. Csak két ember volt, akik nem tértek nyugovóra. Próbáltam egyenletesen lélegezni, hogy ne riasszam fel egy óvatlan sóhajjal a szobában álmodókat. Tizenegy óra hat perc. Tizenegy óra nyolc perc. Miért nem telik már az idő? Fáradt voltam, minden sejtemben éreztem, hogy kimerített a pancsolás, a napozás, a sok nevetés és játék, mégsem bírtam nyugodt maradni. Két órával ezelőtt, amikor Kornél kezébe csúsztattam a papírfecnit, nem tudtam a szemébe nézni, ezért elképzelésem sem volt, hogy mire számítsak. Hat éve már, hogy miénk volt a nyár, olyan szoros barátság fonódott a két család között, amiről álmodni sem mertem. Minden hetet felosztottunk, így senki nem roppant bele a végtelennek tűnő vakációba. Meghatároztuk, hogy ki mikor vigyáz a két gyerekre (akik időközben a legjobb barátok lettek), mikor utaznak ők, mikor utazunk mi, olyan könnyen és magától értetődően zajlott az egész. Akkor mégis miért félek attól, amit ma éjszakára terveztem? Tizenegy óra tizennégy perc. Indulnom kell. Óvatosan kibújtam a vékony nyári takaró alól, a kisfiam nem riadt fel és az apja is csak fordult egyet. Érzékelte, hogy nagyobb lett a hely és kinyújtózkodott. Sietnem kellett. Magamra kaptam az előzőleg odakészített kardigánt és hátizsákot, majd lábujjhegyen kilopakodtam a házból. Az udvaron Szofi azonnal a lábamhoz szaladt.
– Nehogy megszólalj, kislány! – csitítottam, mialatt megsimogattam a golden retrieverünk buksiját és kivettem a zsebemből egy jókora jutalomfalatot. Szerencsére bevált, azonnal nyammogni kezdett rajta.

Felnéztem az égre. Tiszta, felhőmentes éjszaka volt, pont, ahogy reméltem. Tovább lopóztam a kapuhoz, majd kisurrantam az utcára. Tizenegy óra húsz perckor találkozzunk kint! Ezt a rövidke üzenetet nyomtam a tenyerébe, és most már csak várnom kellett. Síri csend honolt, még a kutyák sem ugattak. Füleltem, hogy vajon meghallom-e a közeledését. És igen. Néhány idegörlő pillanat múlva neszezést hallottam, majd egy kutya nyüszögését.

– Szofikám, ha most lebuktatsz minket, egy hónapig nem kapsz enni – fortyogtam, de éreztem, hogy közben vigyorgok.

– Ne legyél ilyen szigorú vele! – hallottam meg a suttogását. Kinyitottam előtte a kaput. Mosolygott rám, hosszan, kissé zavartan. Az utcai lámpák gyér fényében úgy láttam, mintha elpirult volna. Visszamosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, nincs mitől félnie, de én is éreztem, hogy tilosban járunk.

– Gyere! – nyújtottam ki a kezemet, egy másodpercnyi habozás után megfogta. Habár hosszú évek óta összejártunk, és mindent tudtunk egymásról, amit csak lehetett, a megismerkedésünk óta bátortalanul értünk egymáshoz. Én tudtam, hogy miért. Amikor véletlenül összeértek az ujjaink, amikor ajándékozást követően megöleltük egymást, amikor az asztalnál olyan közel húzódtunk a másikhoz, amennyire csak lehetett, mintha követelte volna a folytatást, amit nem tehettünk meg.

– Alszanak? – kérdeztem alig hallhatóan, mialatt az utca közepén sétáltunk, kéz a kézben.
– Igen… – válaszolta lassan. – Hová megyünk?

– Tetszeni fog – feleltem és kicsit megszorítottam a kezét. Visszaszorított.

A szívem gyorsabban kezdett dobogni, de nem azért, mert siettünk. Éreztem az illatát, azt a csak rá jellemző, friss, fürdés utáni illatot. Csendben volt, nagyon csendben. Miközben vezettem végig az utcákon, egyetlen szót sem szólt. Tíz perce mehettünk már, amikor megálltam. Elengedtem a kezét.

– Olyan szótlan vagy, hogy megijesztesz – kezdtem riadtan. – Valami baj van?

Sóhajtott egyet és felém fordult.

– Dehogyis – válaszolta nyugodtan.

– Mindjárt ott vagyunk – mondtam, amikor ismét nekiindultam.

A következő kanyar után kiértünk a töltéshez vezető földútra.

– Itt lakok már ezer éve és még sosem néztem a gátoldalból a csillagokat – magyaráztam, de már rájött, hogy miért jöttünk ide.

– Miért engem hívtál? – kérdezte vidáman. Végre lehullott róla a rémisztő komolyság.
– Mert szerettem volna kettesben lenni veled – feleltem őszintén. – És a házban ez megoldhatatlan – nevettem.

– Az igaz – nevetett ő is, mialatt a töltésoldalon caplattunk felfelé. – Egyébként, nagyon finom volt a saláta, ügyes vagy – dicsért.

Ragyogott az arca, úgy, mint amikor évekkel ezelőtt megszerettem. Szerettem őt, magam sem tudtam már, hogy miért, hogyan és mit jelent mindez, de olyan fontos része volt az életemnek, mint még Koni sem. Sokszor szégyelltem magam az érzés miatt, de nem tudtam tenni ellene. Amikor velem volt, minden tökéletessé vált. Ő volt az egyetlen, aki a legvalódibb énemet ismerte. És tudtam, hogy szereti, olyan tisztán, ahogyan csak ő képes szeretni egy másik embert.
– Az ott jó lesz! – mutattam a gát egy pontjára.

Amikor odaértünk, elővettem a hátizsákból egy plédet, amit leterítettem, majd még egyet. Ledobtam a szandálomat és törökülésbe helyezkedtem. Kornél azonnal követte a példámat. A pléd nem volt túl nagy, egészen közel kellett ülnie hozzám. Mély levegőt vettem. Még a nyár éjszakai, kissé nyirkos, hűvös levegő sem tudta elfedni a felőle érkező Kornél-illatot.
– Húzódj ide még jobban, hogy betakarhassam magunkat – mondtam csendesen. Próbálkoztam, hogy ne legyen erőtlen a hangom, de esélytelennek tűnt. A másik plédet magunk köré helyeztem. Gubbasztottunk egymás mellett, összebújtunk a takaró alatt.

Nem néztünk a másik felé, az alattunk elterülő ártéri erdő sötét sziluettjét bámultuk. Egyenletesen akartam venni a levegőt, de kezdtem elgyengülni. Itt már voltak hangok, tücskök, távoli, ismeretlen zúgások, baglyok huhogása, hatalmas fák lombjainak zörgése.

– Mennyire szép – mondta. – Nem fázol? – kérdeztem.

– A kezem. Egy kicsit – válaszolta halkan.

Pár centimért mozdult, mire én is. Kitapogattam a sötétben a kezét és megfogtam. Valóban hűvös volt. Összekulcsoltuk az ujjainkat.

– Zitának sosem jutna eszébe ilyen – állapította meg.

– Daninak se – jegyeztem meg.

– Örülök, hogy neked igen – folytatta. – Mindent annyira másként látsz.

– Úgy érted, hogy furán? – nevettem fel erőtlenül.

Rám nézett, sokáig, csillogó szemmel. Sötétbarna szeme most szinte feketének tűnt, a legszebb feketének. Minden szép volt benne, már ha szabad egy férfira ezt mondani. De ő valóban szép volt, a sötét haja, a sötét borostája, a sötét szeme, a szelíd hangja, az imádnivaló, kedves vonásai és a még kedvesebb lelke olyan széppé tette őt a szememben, mint egyetlen másik embert sem.
– Mindig az voltál, de pont azért…

Nem fejezte be. Miért nem fejezted be? Nyolc évvel ezelőtt, a munkahelyemen ismertem meg, egy olyan munkahelyen, ahonnan menekülni akartam, amíg ő meg nem jelent. Nem szerettem senkit és semmit, képtelen voltam ragaszkodni hozzájuk, vagy bármi jót meglátni újdonsült munkatársaimban. Tíz hónapja dolgoztam már ott, amikor belibbent ő és minden megváltozott. Nem azonnal, persze. Először bosszantott. Őt mindenki rögtön megszerette, az első pillanatban. Nem volt mit utálni benne, de én azért próbálkoztam, hogy távol tartsam magam a varázsától. Azonban egy idő után hiába ellenkeztem, önkéntelenül is közeledtem hozzá, egyre közelebb és közelebb, míg végül ott tartottam, hogy fontossá vált. Ő tette meg az első lépéseket (nem is keveset), majd mire feleszméltem, hogy mit tett, lebontotta az összes falamat és a legjobb barátom lett. Talán több is. De már akkor is mindketten házasok voltunk.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mosolyogtam rá, majd a vállára hajtottam a fejemet.
– Én köszönöm, hogy rám gondoltál – felelte csendesen.

Behunytam a szemem és csak hagytam, hogy átfolyjon rajtam a boldogság, amit a közelsége jelentett.
– Egy másik életben, talán akkor, ha férfinak születek, most fizikus lennék. Vagyis csillagász. Asztrofizikus – magyaráztam zavartan.

– Miért lennél az? – kérdezte, mialatt végigsimított a karomon.

– Mert megmagyarázhatatlanul gyönyörű – mutattam fel. – Mindig csodáltam a mérhetetlen távolságokat és világokat, amiket ez a rengeteg fénylő pont jelent. Kamaszkoromban rengeteg űrkutatásról szóló dokumentumfilmet néztem.

– Bárcsak ismerhettelek volna akkor – fordult meg úgy, hogy egymással szemben legyünk. Megigazgatta rajtunk a plédet és egészen felém hajolt.

– Nem lett volna jó – nevettem félénken. – Utáltál volna, mint mindenki más. Magamnak való, depressziós, stréber kislány voltam, hiszen tudod. Sosem utáltalak volna – csóválta a fejét. – Elhívtalak volna korcsolyázni, hogy kimozdítsalak a szobádból, a könyveid közül.
– Biztosan igent mondtam volna, nem úgy, mint az a lány, akiről egyszer meséltél – utaltam egy régi történetére.

– Mennyire büszke lettem volna magamra, hogy egy ilyen szép lány van velem – jegyezte meg. Összerezzentem. Még sosem mondta nekem, hogy szép vagyok. –- Én pedig mennyire boldog lettem volna – válaszoltam, de a végére már könnyeztem. – Bármikor az lettem volna veled.
Végigsimított az arcomon.

– Most nem vagy az? – kérdezte.

Bólintottam.
– Mindjárt kezdődik a csillaghullás – magyaráztam és eldőltem.

Ő is lefeküdt, de az oldalára.

– Hé, odafent lesz a látnivaló – fordultam vele szemben én is.–- Nem csak ott – simított ki egy tincset az arcomból.

Sosem tett még ilyet. Gyönyörködtem benne és láttam a szeme csillogásán, hogy ő is bennem. Szaporábban vettem a levegőt. Ha ő megsimíthatott, akkor én is őt, igaz? Erőt vettem magamon és megérintettem az arcát.

– Nem baj? – susogtam.

– Nem – felelte. Alig érezhetően megérintette a derekamat és közelebb húzott magához.
Szinte eggyé váltunk, mialatt simogattam az arcát, a haját, a nyakát, minden olyan részét, amit annyi éve szerettem volna megérinteni. Ő a derekamat és a hátamat cirógatta, olyan gyengéden és óvatosan, mintha minden sejtemet meg akarná ismerni és örökre az emlékezetébe vésni. Csodálatosabb érzés volt, mint valaha el tudtam képzelni.

– Tényleg eljöttél volna velem? – kérdezte.

– Bárhová elmentem volna veled – válaszoltam. – Miattad szerettem meg ezt a várost, ezt a munkahelyet, ezeket az embereket. Te vagy az oka, amiért itt vagyok. Ha te nem lennél, régen feladtam volna.

– Tudom. Láttam rajtad – mondta.

Sosem beszélgettünk arról, hogyan is kezdődött. Olyan észrevétlenül lettünk egymás életének részei, hogy már nem is tudtuk, melyik volt az első pont.

– Megmentettél – magyaráztam. – Minden szempontból.

Egymás kezét szorongattuk, egy takaró alatt, a hideg gátoldalon. Elmondtunk mindent, amit el kellett mondani. És eszünkbe sem jutottak a csillagok. 

Ratkai Mária

Más gyereke

Valami nincs rendben. Ez volt ma az első gondolatom, ahogy almalé tócsákat kerülgetve közeledtem az osztálytermem felé, miután sikerült leküzdenem egy a mosdó falára tapasztott párizsiszelet látványától rám törő hányingert. Már az is gyanús volt, hogy Sárika nem vár rám a lépcsőfordulóban, hogy könnyes szemmel panaszolja valamelyik fiútól elszenvedett legújabb sérelmét, de hogy egyetlen hangoskodót se csípjek nyakon a folyosón, arra az új tanév kezdete óta nem volt példa. Ahogy beléptem a felbolydult osztályba, és egy pillanat alatt felmértem a felfordulás mértékét, kedvem támadt azonmód sarkon fordulni, bár már meg sem lepődtem, hogy férfi ivarszervek sematikus ábrázolása díszíti a táblát, csupán abban reménykedtem, hogy az alkotás valamelyik nyolcadikos osztály, és nem az én másodikosaim műve. Elnézve azonban, ahogy jelenlétemtől csöppet sem zavartatva magukat, két fiú a sarokban püföli egymást, míg az osztály egyik fele hangosan bíztatja őket, másik fele pedig a tanári asztal körül csoportosulva próbálja a többieket túlkiabálni, megfordult a fejemben a pályamódosítás gondolata.

Az ajtócsapódás hangjára, melybe igyekeztem minden ingerültségemet beleadni, megszeppenve oszlott szét a társaság, és nem kis megelégedésemre szolgált, hogy Fecó, mint a verekedés egyik résztvevője, sőt kezdeményezője, már készségesen ki is helyezte a tájékoztató füzetét az asztalomra. Fannika ellenben most sem találta a helyét, és mint az osztály üdvöskéje, feljogosítva érezte magát, hogy a fegyelmezés terén nyújtott szánalmas próbálkozásaimat elkerülve egy pillanat alatt belém fojtsa a szót.

– Tanító néni, tessék nézni! – Még leülni sem érkeztem, máris az orrom elé nyomta legújabb szerzeményét, egy rózsaszín takaróba bugyolált kis csomagot, amely, mint megtudtam, édesapja legújabb külföldi útjáról, egyenesen Spanyolországból érkezett.

Úgy vettem a karomba, mintha csak igazi volna, és a végletekig pontosan kidolgozott ujjacskák, a hurkás kis karok, a teli szájjal nevető, gödröcskés arc, de még az összehasonlíthatatlan illat is mind ezt az érzetet keltették. Épp hogy meg nem mozdult, még a kezecskéje is olyan ívben görbült be, mintha az ujjamat fogná, kézzel mozgatható apró lábai pedig csaknem maguktól kalimpáltak a puha takaró alatt. Olyan óvatosan helyeztem az asztalom középső fiókjából rögtönzött fekhelyre, amennyire csak tudtam, méltóságom maradékát lehetőleg megőrizve a gyerekek előtt. Fannika felhúzta ugyan az orrát, amiért elkoboztam tőle, de örülhet, hogy nem kapott beírást, az ilyesmi ugyanis csak játék délutánok alkalmával megengedett nálunk. Nap végén pedig úgyis visszakapja majd, hiszen meg mégsem tarthatom. Mert nem az enyém. Másé. Még ha ő nem is érdemli meg igazán.

– Miért fontosabb neked mindig a más gyereke, kérdezte oly sokszor anyám, míg meg nem unta, hogy csak a vállamat vonogatom. Nem árultam el neki, hogy valójában mind az enyém is egy kicsit.

– Ez macskakaparás fiam, kezdd újra! Mondtam már, kislányom, hogy az írásfüzetben ne radírozz! – Izgatottan jártam körbe a teremben, és aligha titkolhattam, hogy én várom legjobban az óra végét jelző csengőt.

Amikor felharsant végre, még a hetest is kiküldtem, hogy egyedül maradhassak vele. Remegő kézzel emeltem ki a fiókból, és a gondosan leterített takaróra fektettem, hogy még egyszer megcsodálhassam részletgazdag kidolgozottságát. A kezénél fogva óvatosan felültettem, közben tartva a hátát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve még a talpát is megcsiklandoztam. A mozdulattól azonban az ülőpózba merevített baba feldőlt, és a bojtos sapka sem védhette meg attól, hogy kopasz feje nagyot koppanjon az asztalon. Mosolyba torzult arca megrémített, hiszen sírnia, torkaszakadtából üvöltenie kellett volna, mégis kimeredt szemekkel bámult a plafon felé. Ijedtemben felkaptam és egy mozdulattal a nyitott fiókba löktem, majd rá is csaptam, hogy látnom se kelljen azt az élettelen szempárt.

Valami nincs rendben, ezt mantráztam magamban, amióta csak először meghallottam az orvostól. Akkor már napok óta nem éreztem mozgást.

Ratkai Mária

Nagyon fáj

Érzem, ahogy a hűvös verejték végig kúszik a hátamon, és a hideg csempe is szinte égeti a csupasz bőrömet, ahogy lerogyok a padlóra. Még éppen beleférne néhány óra alvás, de felesleges erőfeszítésnek tűnik visszamászni az ágyba, hiszen tudom, hogy még nem végeztem. Egy kicsit fázom ugyan, mégis jól esik a homlokomat a mosdókagylónak támasztva megpihenni, csupán a csöpögő csap hangja borzolja kissé az idegeimet. Megfigyeltem, hogy nem szabályos időközönként hullik le egy-egy csepp, és ez még inkább felingerel, bár lehet, hogy csak én érzékelem rosszul az idő múlását. Tudom, hogy egyetlen mozdulatba kerülne véget vetni az idegtépő hangnak, de egyelőre ahhoz sincs elég erőm, hogy kinyújtsam a karom, felállni pedig jelen pillanatban egyenesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A számat sem feltétlenül szükséges kiöblítenem, mert tapasztalatom szerint az az undorító, kesernyés íz akkor sem tűnik el, ha egymásután háromszor mosok fogat, és nem tágít, bármennyi mentolos cukorkát szopogatok el napközben. Jobban belegondolva, nem is bánom, legalább nem kívánom annyira az édességet, de azt az égő érzést a torkomban már egyre nehezebben viselem. Mintha parazsat nyeltem volna, és a hideg víz sem segít rajta, sőt, csak annyit érek el vele, hogy még a fogaimba is belehasít a fájdalom. A legrosszabb, hogy sosem lehetek biztos benne, az előző hányás hatását érzem-e még vagy már a következő kúszik fölfelé a nyelőcsövemben. Sokszor felismerem a wc-kagylóban, amit néhány órával korábban még oly nagy élvezettel tömtem magamba, a kukoricaszemeket például nem nehéz, és mivel a hawaii pizzát megelőzően a születésnapomra kapott macaroncsomagot tüntettem el percek alatt a gyomromban, már csak a színe alapján is az távozhatott az imént, jellegzetes, édeskés szagot hagyva maga után. Kicsit olyan, mint amikor lusta vagyok kivinni a szemetet, és a kukászsák alján szépen lassan rothadásnak indul egy banánhéj, aztán napokig szaglászom, honnan jöhet az a beazonosíthatatlan "illat". Köptetőre sincs mindig szükség, a gyomrom már magától tudja, mikor érkezik el az a pont, amikor ki kell adnia a tartalmát, hogy megszabaduljak a fájdalomtól. Hol van már az az idő, amikor azt képzeltem, egyszerűen kihasíthatom magamból…

A kés könnyedén siklott át az omlós tésztarudakon, ahogy Anyám gyönyörű, egyforma szeleteket vágott le a frissensült mákos bejgliből. A kezét figyeltem, mégsem tudtam nem észrevenni, hogy gyűlik a könny a szemében, miközben bizonygatja, hogy nem baj, ha kicsit repedt, azért megesszük így is. Én mindjárt három, még langyos szeletet tüntettem el egy ültő helyemben, de lehet, hogy volt az négy is. Éreztem ugyan valami kellemetlen, kesernyés mellékízt két falat között, de a világért sem tettem volna szóvá, míg Anyám rám nem rivallt, ahogy az első szeletbe beleharapott: miért nem szóltál te szerencsétlen? Akkor nekem gyűltek könnyek a szemembe, de nem sírtam, mert Nagymama azt mondta, egy ilyen nagylánynak már nem szabad sírni. Ezért csak szipogtam egy keveset, és mire Anyám visszajött a boltból egy újabb adag bejglihez való alapanyagokkal, már az ágyam sarkába halmozott szaloncukrokra tekertem rá egyesével a kikészített drótszálakat, Tibi meg nagy körültekintéssel aggatta fel őket a szoba közepén pompázó, színes gömbdíszekkel és a Nagymamától kapott égősorral ékesített karácsonyfára. Anyámnak is jobb kedve lett, amikor csatlakozott hozzánk, és mivel Tibi megnyugtatta, hogy minden jól halad, ezért ő most el is ugrik kis időre a kocsmába, már mosolyogva állt neki begyúrni az újabb adag bejglitésztát. Nekem addigra már annyira fájt a hasam, hogy azt kívántam, bárcsak kivájhatnám belőle azt az avas mákot, amiről Anyám beszélt, bár fogalmam sem volt róla, mi az, hogy avas. Rá sem bírtam már nézni a szaloncukrok terhétől kissé megereszkedett, de magát még büszkén tartó, pompázatos karácsonyfára, amely úgy pöffeszkedett odabent a melegben, mintha nem is sejtené, hogy két hét múlva minden ékességétől megfosztva, a ház előtti járdán végzi majd, megkopasztva. Nem érdekeltek már a színes papírba csomagolt ajándékok, csak azt akartam, hogy múljon el végre az az elviselhetetlen görcs. Anyámat figyeltem, ahogy egyre erősebben gyúrja a tésztát, lisztet ad hozzá, majd újból neki esik, mintha minden dühét azon akarná kitölteni, és eszembe jutott, amikor megkérdezte, nem örülnék-e egy kistestvérnek karácsonyra. El sem tudtam képzelni, hogy volna ez lehetséges, hiszen nekem akkor már nem volt apukám. A születést is csak azért értettem meg, mert Nagymama egyszer elmagyarázta, hogy anyukám hasát felvágták az orvosok, úgy emeltek ki engem nagy sírás-rívás közepette. Arra gondoltam, úgy valahogy történhetett ez, mint a Nagymamáéknál a disznóvágáson, csak kevesebb vérrel. És azt sem értettem, hogyan maradhatott Anyám ezután életben. Meg is ijedtem, amikor egyszer kórházba kellett mennie, aztán meg napokig feküdt otthon nagy betegen, hogy talán az a régi seb szakadhatott fel, amit én okoztam neki. Láttam, hogy nagy vérfolt éktelenkedik a hálóingén, de nem szóltam neki, ahogy arról sem, hogy még a lepedőre is jutott belőle. Mégis hosszú időre belém ivódott a látvány és gyakran voltak ezután rémálmaim, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ez az én hibám. Mint ahogy a hasfájást is magamnak köszönhettem, Anyám szerint. Szigorúan nézett rám a gyúródeszka fölött, de láttam, hogy a szeme nevet. Egészen addig, míg meg nem kérdeztem, hogy nem vághatnánk-e ki a bejglit a hasamból úgy, ahogy az övéből a kisbabát. Akkor elkomorodott, ajkát összeharapta, és a következő pillanatban lisztes keze nagyot csattant az arcomon, vörös tenyérnyomot hagyva maga után…

Úgy tűnik, egyelőre nem jön újabb adag, hát feltápászkodom, és a mosdó fölé hajolok. Egy pillanatra Anyám elgyötört arcát látom a tükörben, de rájövök, hogy csak a saját nyúzott képem néz szembe velem. Megnyitom a csapot és addig folyatom a vizet a számba, míg köhögni nem kezdek tőle. A keserű szájíz nem tűnik el. Még éppen egy órát tudok aludni, mielőtt megszólal az ébresztő, és ezt ki is használom. Az az egyszerre fárasztó és pihentető érzés kerekedik felül rajtam, amit akkor érez az ember, ha egy kellemetlen rosszullét után végre jobban van, és még aludni is tud egy keveset. Lehunyom a szemem, és megpróbálom felidézni, mit kaptam abban az évben karácsonyra, de valamiért sehogy sem ugrik be. Az biztos, hogy nem kistestvért. Mert azt nem is kértem.

Szilágyi Ildikó

Hitvallás

Hiszek az égbolt ezer színében,

Arany fényességben hajnal derengésben,

Égszínkék végtelen tisztaságában,

Lemenő ragyogás izzó varázsában.

Hiszek az éjjeli sötétség fényében,

Csillagok és bolygók üzenetében,

Mik mindenkor biztosan ragyognak,

Fényév távolságból is utat mutatnak.

Hiszek a Lélek teremtésében,

Szent pillanatban szikra-születésben.

Lélekközösség örök erejében,

És a Mindenséget alkotó Istenben.

Hiszem, hogy odafent Vele indul utunk,

És földi életet újra mi választunk.

Szerepekbe bújva társasjáték-térben

Csupaszon, idelent hús-vér emberségben.

Szülőt kiválasztva tanítóvá lenni,

Felsírva érkezni, játszani és bízni,

Gyermekeink által tükörképbe nézni,

Hibákból okulva a fejlődésért élni.

Hiszem a feltétlen Szeretet erejét,

Ölelés és figyelem gyógyító kegyét.

Külsőséget hagyva, belülre figyelve,

Hallgatni mély, igaz, szívből jövő jelre.

Hiszem, hogy a létezésben mindennek oka van,

A Jóistennek pedig velem itt dolga van.

Nem csak az Ég az, mi felettem végtelen!

Az örökLÉT csodája Isteni rend-elem:

Szikrából születve és szikrává válva,

Mindenkor a fények igaz útját járva.

A Égiek fent súgják: Körforgás az Élet!

A Húsvét hírnöke nem a semmivé lett!

Szilágyi Ildikó

Két szín

Régről jött, őseim sejtjeiből fonva,

Feketén-fehéren, tudattalan gondolataimnak kutja.

Mély, mint az óceán legsötétebb pontja,

A miértek okát a gyermek még nem tudja.

Hiszen akkor á, bé, cé, dé... rendben

"Így tedd! Tanulj!" - csend, rend, fegyelemben

feketén-fehéren: mindig megfeleltem.

Tudásom fája nőtt. Koronája sűrűjében éretten szálltam...

Kalitkámban nem értettem még azt, amire vágytam.

Feketébe kötött sarkos keretrendben,

hófehér kesztyűvel diplomázva tettem

pontot az oktatott mondatok végére,

hogy újabb lépést tegyek

a két színből álló élmények jegére.

De jaj! Hideg a tél, a fagyos pálya csúszik!

Az új szerepek jelmeze szűk, az elvárás nem múlik.

Már nem mondja meg senki...

Épp csak ott a fejben,

Csendben, rendben, fegyelemben,

Feketén és fehéren enged csak léteznem.

Így telik az élet és botlom el újra,

Ismét dühöt szítva, sötétben bolyongva.

Vázlatom még színtelen, kötelesség, mi hajt,

Alkalmazkodásom okoz szüntelen robajt.

De egy áldott pillanatban, hófehér tisztaságban

Tenyér nyílik. Melegségben, égre tekintő világban

Utam kanyarodik, s egyszerre elágazáshoz ér:

Tágul már a tudat, több lett, mi belefér.

Szívem tárom, félve még, de kétség nélkül várva,

Mit hoz ez az irány, festővásznat rántva.

Ismeretlen készletet: színpalettát bontva

Kiszínezve, gyengéd és lágy vonásokat húzva

Olvad fel egy kétszínű képregény,

Mit egész eddig éltem én.

Vörös, narancs, sárga, zöld, kék és lila bája

Öntudatlan élményt ír át új ösvényen járva.

Két szín nélkül nem lehetek többet bizonytalan,

A színkavalkádnak hittel teli üzenete van:

Régről jött, őseim sejtjeiből fonva.

A miértek okát csak egy fölnőtt felnőtt tudja:

Hogy biztos nem csak a fehér és fekete.

Lásd, a világ millió színnel van tele!

Taktoma

Idő szonett ciklus

I. Várakozás

Bizonytalanság, kétség és remény,

Hosszú várakozás, cammogó idő.

Mindent megváltoztat a várt esemény,

Felfordul életem, mikor itt lesz ő.

Korábban röpke perc - órává nyúlik.

Várom és félek is, hogy majd hogy' bírom.

Milyen lesz vajon? Még nem tudhatom.

Hosszú időszak. Végtelennek tűnik.

Csodás dolog ez ősidőktől fogva:

Összefonódva már két élet lüktet,

Idő az időben. A jövőt óvja.

Boldog lesz-e és milyen sors várja?

Ő még nem tudja: kilenc hónapja

Elindult, és ketyeg az órája.

II. Időbeosztás

Időbeosztás? Zakatol a fejed:

Otthon, kert, munka, férj, nagyszülők, gyerek…

Mókuskerékbe terelik életed.

Mindent kézben tartasz, de mi van veled?

Rövid napodból mindenki kapott,

Nagy ritkán jut rád egy fikarcnyi óra.

Az időt nyújtanád, hogy mindenre fussa,

Már rég nem háromszor nyolc a napod.

Erőt kell gyűjteni! Gondolj magadra!

Rövid éjszakádból lecsípve, néha

Könyv mögé bújva visszatérsz a múltba,

Mikor olvastál a nagyasztal alatt,

A terítő hosszú rojtja eltakart,

Így nem téged küldtek a boltba.

III. Sodrás

Furcsa dolog az idő, ahogy halad.

Néha rohan, mint megvadult folyó,

Partokat pusztító, leszakító,

Sziklaként görget, magával ragad,

Nem te irányítod már a sorsodat.

Meggyötör, összetör, messze sodor,

Megforgat, elkoptat, kaviccsá csiszol,

Aztán elérsz homokos partokat.

Már homokszemcse vagy, millió parány.

Leterít a partra, hogy ott megpihenj,

Elcsendesül ő is, már csak folydogál,

Arcodra ezer barázdát rajzolgat,

Aztán megsimítasz apró talpakat,

Mert rajtad már a jövő jár.

Taktoma

Kapcsolatok

Lefelé néző emberek,

Kütyü a kezükbe`,

Elmélyülten merednek

A képernyőre.

Információáradat,

Mindentudó világ.

Beszippant és fogva tart,

Mint lepkét a láng.

Balaton, hús-vér emberek,

De ő semmit se lát,

Leköti a figyelmét

Egy kiber barát.

Anyja telefonjáért sír

Hisztis, hároméves gyerek...

Odaadja és mosolyog:

Csak ez nyugtatja meg!

Kamaszok ülnek egy padon,

Nincs szerelmes beszéd,

Szmájlikat, szívet küldenek,

Nem fogják egymás kezét.

Ismerik ajkaik ízét?

Virtuális a szerelem?

Vajon hogy` lesz utánpótlás,

Hogy szörfözzön a neten?

Balogh Zsolt Dominik

Marad a tollam

Szavakból álló rengeteg

Rímes sorok tengere

Lassan épülő szerkezet

Tartja egybe lelkemet

Fájdalomra gyógyszerem

Sebeimre kötszerem

Éhségemre ételem

a megszálló ihletem

De ha betelik utolsó holdam

S majd víz se oltja szomjam

Nem feleditek ki voltam

Mert itt marad a tollam

Várady Endre

Zárójelentés

Elhozta? -
- kérdezte Péter az üdvözöltet felemelt kézzel.
Ő zavartan kutatott mellényzsebében,
de megtalálta a jelentést épen.
Majd átadta kicsikét félve,
gyanúsan pillantva, körbenézve...

Elnézést, hogy kicsit zavart vagyok,
de azt sem tudom, hogy élek-e vagy
halok.
Itt a leírás, sorolom szépen
régi és mostani kórelőzményem.

Voltak sikerek és tévedések,
mély hitű esték, tévelygések.
Bizonyosság kísért bizonytalant,
görcsös napokat és gondtalant.

Tudom, ez már az utolsó fázis,
talán kár is most bármilyen frázis.
Éltemet nem kell megmagyarázni,
hisz én csak pont így tudtam csinálni.

Így éltem, és közben tudtam, hogy látnak,
s ha hibázom sokszor, majd elbocsájtnak,
vagy talán elnyerem méltó jutalmam,
és nem nyel el végleg a mélykútú katlan.

Az öreg csak nézte az iratot csendben.
Szakálla borzas, kulcsa megrebben.
Elhozta hát - mormogta Péter
az üdvözöltnek felemelt kézzel.

Várady Endre

Végrendelet

Bánatom hagyom az őszi égre,
sötét, komorult felhők hegyére.
S míg szemereg némán a letűnt idő,
ellep a rozsda, a mindenevő.

Álmaim hagyom az éjszakára.
Csillogó csillagok záporára.
Keringjenek a mindenségben,
s hirdessék mindig, hogy egyszer éltem!

Mosolyom vigye a hajnali fény.
Korán-derengő, szép tünemény.
Haragom kapja a nyári zápor.
Zengjen az ég a villámcsapástól!

Végtelen múltam szálljon a fénybe,
napsugarakon az ég közelébe.
Hulljon le ott fenn a földi bilincs,
s nyíljon meg minden égi kilincs!

Reményik Sándor, Végrendelet című versének ihletésére

Mónus János

Tavaszi képek

Még fázik szinte az élet,

de már virágzó költemény,

még bizonytalan szirmain

játszik a túl távoli fény.

Szólhatna minden lélekért

egy-egy madárnak éneke,

terelgethetné a napot

bánat gyógyuló érzete.

Fűszálon vajon hány csillag

férhet el cseppnyi harmaton?

Folyó fodrain mennyit láthat

az úr e hideg hajnalon?

A víz, mely szabadon rohan

kavicságyán a tengerig,

nem talál egyetlen percre

se megnyugvásra reggelig.

Mónus János

Erdély lelke

Talán a tekintetét

felejtette,

mikor urunk a földet

teremtette.

Égig szórhatta minden-

féle maggal,

míg óriások jártak

ekevassal.

A nyomába fák nőttek,

s kizöldültek,

a hegyek csúcsaira

felhők ültek.

Folyt az idő, mint a víz…

Mennyi élet?

Egy tündérkertben talált

menedéket.

Falvak bújtak meg a völgyek

ölében,

kis ablakaik fürdőztek

a fényben.

Az embert a szél ismerte

igazán,

körül járta, bokázta

a sóhaján,

Vagy néha napján szellőnek

öltözött,

és simogatta, ha bánat

szembe jött.

Domboldalon pásztorok

legeltetnek,

komondorok az árnyékban

lehetnek.

A székely kocsis számolja

az utat,

mert fent van a nap és lent

a mozdulat.

Hosszú lőcsösén sütőtök

és répa,

megszomjazott a kedve

eléggé ma.

Hargitából felhőnek

látszik minden,

de nem mozdul már Erdély

lelke innen.

Nézi szép szemed, hogy úszik

a pára,

hívod figyelmem az ég

mosolyára.

Szegedi Melinda

Déjà vu

A folyó egy csendesebb pontján a lovászfiú leszállt a csődörről és a mögöttük szaladgáló fiatal lovacskát csüdig a vízbe vezette, hogy az szomját olthassa. Az állat bólogatva hörpölte a vizet, és élvezettel hallgatta, hogy a rákötött kolomp taktust üt az iváshoz. A gazdája egy édes-bús dalt énekelt, melyet talán még Csetneken hallott álmában, de az is lehet, hogy Szászsebesen, attól a gyönyörű lánytól, ki a kertben furulyált. Közben Lajost, a csődört elnyomta a buzgóság, mivel útközben annyi vadmálnát evett, hogy az még a szép fehér szőrét is megfestette.

A kocsmáros fia gilisztákra vadászott a kertben, de nem halaknak, hanem egy fogadás végett. Véletlenül kifordított egy magoncot, majd ijedten vizsgálni kezdte: sajmeggynek tűnt, de az is lehet, hogy nemes és az apja ültette oda. A biztonság kedvéért visszadöngölte körülötte a földet. A nyájas olvasó kedvéért eláruljuk, hogy az bizony platán volt. Nem is oly egyszerű ez a gilisztavadászat: pár lépéssel odébb meg egy apró, szegletes rágcsáló-fészekbe sikerült beletúrnia. A nőstény volt a gyorsabb, a párja hasáról elrugaszkodva bevetette magát az alagútba. Ezt a hím a házastársak közötti civódásnak vette és utána rúgott. Nem is az asszony rúgása volt erős, mint inkább a már ott lévő fájdalom, melyet egy kertben felejtett hűsítő elfogyasztása okozott az apró gyomorban. Ennyi késlekedés elég volt, hogy az ásó által napvilágra kerüljön. Vaksin hunyorgott a verőfényben, miközben a környék összes ragadozómadarának tekintete rászegeződött. A nyertes végül is egy foltos tollú varjúféle lett, aki egy közeli fáról figyelt. Miután rárabolt, azzal a lendülettel vitte is vissza a faágra, hogy szerencsétlen szőrmók legalább egyszer világot láthasson. Csupán egy szemvillanás volt, a fiú is csak a kékes mintából tudta osztályozni a madarat, amely deákul: pica pica pica.

Bent a kocsmában a patikus meg a csősz nagy játszmában voltak. (Utóbbi görögnek vallotta magát, tán, hogy a szomszéd asztalnál kártyázó pápista lelkész meg ne feddje a misékről való távolmaradása okán.) Fogadásból gilisztákat nyeltek, persze sörrel leöblítve. Ahogy fogyott előttük a halom, a kocsmáros fia mindig hozott egy új marékkal, de csak miután lemosta a rájuk tapadt sarat. A patikus – az ital vagy a férgek hatására – a kikericsszín söröskupán horpadásokat vélt felfedezni, amelyet az ő megrövidítésének tekintett, a kupa űrtartalmának fondorlatos csökkentése végett. A csősz igyekezett másfelé terelni a beszélgetést:

– Aztán nem kellene-e a Mártikát lassan kiházasítani?

A gyógyszerész ellágyult:

– Ez már meg van oldva: a szomszédék Tomikája tavasszal megkérte a kezét.

A görög úgy vélte, hogy a patikus nem figyel kellőképpen, és az egyik gilisztát a szája helyett a markába csúsztatta. De a másik már ismerte ezt a rafinériát:

– Istenuccse láttam! Tán azt hiszi, pár pohárkától megvakulok? Büntetésből most kettőt nyeljen!

A csősz már nem nagyon bírta az iramot:

– Nem kellene mára befejeznünk? Magának is már rég ki kellett volna nyitnia.

A patikus elkomorult:

– Ilyenkor nem jön senki, majd csak ebéd után rontják el a gyomrukat. Ha bezárva maradnék, tán észre sem vennék. Nekem is többe van, mint amennyit megtermel. Tehát csak igyon kend, de előbb egyék!

A tiszteletes és a sütödés húzott egy-egy lapot, de egyikük sem került közelebb a győzelemhez, mert ugyanaz jött ki nekik. A pék gyanúsnak találta, hogy a plébános állandóan a dohányzacskójában matat vagy a parazsát piszkálja.

– Atyám nem tudja, hogy ultihoz tajték dukál? Avval nem kell annyit bíbelődni. Vagy Ibafán nem ismerik a tajtékot?

– Ugyan már, pék uram, hagyjon már valamit a szegényeknek is! Hallottam, hogy idén a termés szépen hozott.

De az csak nem tágított:

– Úgy látom, igencsak lejt a pálya Tisztelendő atyám irányába!

A pap felnevetett:

– Ez esetben vágjon csak le kedvére az asztal lábából, hátha úgy megjön a szerencséje!

A konyha felől friss illatok szállingóztak. A csősz beleszimatolt a levegőbe, majd hátrakiáltott:

– Mi készül odabent? A minap kappant kaptam, de a szakácsné a szerelmes szívét is belésütötte.

A kocsmáros elsőként egy kondér nyaklevest szolgált fel. Miközben a többiek tucatszám szedték tányérjukra a csirkét, a pék csak libára vadászott. Másodiknak ugyanazon madárkák egyéb testrészeit kapták: szárnyat és combot, cukormázzal szép barnára sütve. A pap, hogy helyreállítsa a teremtés rendjét, igyekezett összeilleszteni a tányérján a megfelelő végtagokat, a hiányzó részeket főtt zöldséggel pótolva. A csősz morogva nézte a cintányért:

– A früstökhöz gyökerek és magvak is dukálnak!

A pék ráförmedt:

– Hol van már a früstök! Tán nem hallja kend, miféle madár dalol odakünn?

A görög szedelőzködni kezdett:

– Na, Isten áldja kenteket, én kummantok egyet!

A pék kapott az alkalmon, hogy balszerencséjének véget vessen:

– Látja Főméltóságú uram, már az erdőkerülő is nyugodni tér. Mink is majd máskor fejezzük be a játékot!

A patikus elképzelte, hogy milyen fejmosásban lesz otthon része. Az asszony nem volt egy világszépe, de a hozományára szükség volt az üzlet beindításához. A fejmosásról jutott eszébe az édesanyja, aki mára ígérkezett hozzájuk, hogy a tavaszünnepre rendbe hozza fia üstökét, ilyetén módon takarítva meg a borbélyra szánt pénzt. Kelletlenül, imbolyogva botorkált hazafelé. A reggeli fejés és itatás az ő tisztje lett volna, de ma jócskán megkésett vele. Az egyik marha, a csorda vezére, szarvával ügyesen kinyitva a csilingelő ajtót, belépett az üzletbe, hogy gazdáját a kötelességére emlékeztesse. Óvatosan lépdelt a gyógyszertár fekete-fehér csempéin, majd panaszosan elbődült, világgá kürtölve az iskolázott parasztokról alkotott lesújtó véleményét.

Függelék

• A csetneki csikós itat a Tiszán, sárga cserép csengő cseng a csikaja nyakán.
• Sohasem hallottam szebben szóló szép sípszót, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszót.
• Lali, a lila ló elalél.
• Meggymag vagy, vagy vadmeggymag vagy?
• Netán platán, netán palánta, netán tán platánpalánta?
• Peckes cickány-fickó picike kocka-vacka.
• Egyszer egy pici pocakos pocok pocakon pöckölt egy pici pocakos pockot, mire a pocakon pöckölt pici pocakos pocok pocakon pöckölte az pocakpöckölő pici pocakos pocok pici pockát.
• Láttam szőrös hörcsögöt. Éppen szörpöt szörcsögött. Ha a hörcsög szörpöt szörcsög rátörnek a hörcsög görcsök.
• Száz sasszem meg száz sasszem az sok száz sasszem.
• Nem minden fajta szarka farka tarkabarka, csak a tarkabarka farkú szarkafajta farka tarkabarka.
• Egy tucat kupac kopasz kukac, meg még egy tucat kupac kopasz kukac, az két tucat kupac kopasz kukac.
• Sárga bögre, de görbe bögre.
• Nem lehet a Márta másé, mert a Márta már Tamásé.
• Te tetted-e e tettetett tettet, te tettetett tettek tettese, te!
• Bent sincs kuncsaft, künn sincs kuncsaft. Boltban pang, csőd csüng, koccintsunk csak!
• A pap és a pék két képet kap. Kár, - mondják - mindkét kép kék.
• Az ibafai papnak fapipája van, ezért az ibafai papi pipa papi fapipa.
• Jól járnak a molnárok mikor jó nyár jár rájok.
• Az asztal lába 10 centivel megrövidíttebbítendő!
• Mit sütsz kisszűcs, tán sós húst sütsz kisszűcs?
• Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.
• Kicsi csinos cinkcsészében cukros csibecomb.
• Kar a karé, láb a lábé, láb a karé, karalábé.
• Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.
• Indul a görög aludni.
• Rájár a rájára a rúd: rút arája jó pár órája vár rája.
• Ma jön a mulya maja mamája, hogy mulya fia haját a majálisra levágja.
• Két bikapata kopog a patika pepita kövén!

Vlcek László

Eszternek

Az vagyok, amivé teszel,

így leszek azzá, amivé leszel.

Jó lelked: mindennap melegít.

Jó tested: mindennap felhevít.

Szerelmes vagyok immár négy éve,

úgy érzem, te vagy tisztaságom bére.

Hangodnak zamata, tekinteted illata

a bennem lévő gépezet mindennapi villanya.

Az vagy nekem, mint madárnak az eleség,

mint szerencsejáték-függőnek a mindennapi nyereség.

Másnak csak feleség, de nekem a minden,

mert olyan, mint te, még egy bizony nincsen.

A virág, mi lelkedben pompázik, oly szép,

mint gyermeki boldogságom oly rég.

Mert az idő, mi tekereg, soha meg nem áll,

az óra, mi halad, soha meg nem vár.

Múlik az idő, és egykor elmúlunk mi is.

S ha eljön a nap, mi nem reverzibilis,

ott fogom majd két kezed a naplementében,

és elveszek majd szemeid végtelenjében.

De addig, amíg ez a pillanat el nem jő,

addig hadd lássam szépnek a jövőt.

Hadd tegyelek boldoggá minden egyes reggel,

s gondoljunk egymásra tiszta szerelemmel.

Vlcek László

Menet

Reggel, délben és este. Csak jövök s megyek.

Taposom a földet, a murvát, a hegyet.

Történjék bármi én jövök s megyek,

Bal láb, jobb láb, mindjárt ott leszek.

Ezt láttam gyerekként és felnőttként egyaránt.

Hogy menni kell, mert ezért van a láb.

Ezért teremtette az Úr vagy az Allah,

Hogy az ember lába kimenjen erre és arra.

De gyerekként nekem nem mondta senki,

Hogy nem lehet örökké jönni és menni.

Mert a láb elfárad, öregszik, hanyatlik,

S ha elfogy az erő, a kényelem gazdagszik.

Egy idő után nem megyünk tovább.

Lábunk helyett az idő halad odább.

Nem lépünk, nem megyünk, csak vagyunk és fáradunk,

Lábunk helyett immár a lelkünk lesz támaszunk.

László Levente

Április 11.

Itt vagyok most megint, Atti!

Szólíthatlak így? Ugye nem zavar, tudom.

Ülök melletted csendben, lent a parton,

egy újabb áprilisi hajnalon.

Olyan jó itt megpihenni néha,

kemény kőlépcsőn, a pesti oldalon,

és nézni, ahogy, ha nem is dinnyehéj ma,

de elúszik előttem egy műanyag flakon.

Köszönteni jöttelek ma Téged.

Biztos megmosolygod majd e pár sorom,

hiszen a Te napod a költészetünké lett,

pedig csak harminckét szál gyertya volt, bizony.

Leírtál sok mindent szülőanyádról,

ki népünknek örökre a Mama maradt,

s egy félig székely igaz apáról,

Külvárosi éjről, szövőgyárak alatt.

Mondtál Altatót, Téli éjszakákon,

Reménytelenül, hogy Nem! Nem! Nem! Soha!

Kései siratót, A város peremén kinn,

Amit szívedbe rejtettél, csakis oda...

De mégsem ülhetünk itt szoborként mi ketten,

egymástól távol, mint két vadidegen!

Ismertelek már mielőtt megszülettem,

s Te jól ismersz minden magyart idelenn.

Az én anyám ki könyvek között élt,

álmait kergetve szép földrajzot oktatott.

És sokszor mikor elfáradt a lelke, félve

bizonyos József Attilától verseket olvasott.

Apám, ki szintén kedvelt Téged,

féktelen volt, vad, s mint árvíz oly szilaj.

Aztán mikor számonkérte ezért őt az Élet,

büszkén elé állt és úgy várta a vihart.

Na de, rólam elég ennyi,

hisz Téged ünneplünk mindig e napon,

ki mertél egy nemzet tanítója lenni,

mindig másokon segítve sosem magadon.

Rendezni akartad közös dolgainkat.

Figyelmeztettél is: lesz munka, nem kevés!

Közösen? Úgy nem megy nekünk semmi...

Talán egyvalami. A Rád emlékezés.

Ne haragudj, indulnom kell lassan.

Tudom Te még kicsit a Dunánál maradsz.

Nézve merengve a távoli jövendőt,

mit csak bronz szemeid látnak hullámok alatt.

Ha nem bánod, akkor eljövök majd újra,

szoborként üldögélni, némán, ércesen.

A költő és az utókor egy lakója...

Lelassult percek a hömpölygő éveken.

Gyólay Karolina

INDULOK

Hideg város zajában,
neonfények világában.
kereslek, s nem talállak,
magam vagyok a világban.

Nincs ki kezem megragadná,
szürke világomat szétszaggatná,
lelkemben a mécses még pislákol,
de fénye egyre csak halványul.

Arcom viaszos könnyem égeti,
délibáb cinkosan a hittel játszik,
lüktet a fájdalom az izmokon,
imáimban nyomot hagyok.

Hajam fürtjeire eső szitál,
kezem reszketve ökölbe zár,
rálépek a nedves aszfaltra,
indulok, nélküled találok magamra.

Vas Dávid

Salgók között

salgók között láttalak

raklapnyi vágyakkal

targoncán a romantika

vonalkód mintás praktika

molnárkocsis lassítás

komissiózott elutasítás

személyzeti hangnemed

tárhelyes patthelyzet

PDA-k visongva vitáznak

ládákba zárt hibákkal

kiszerelt érzelmek

címkézve léteznek

displayen a diszkréció

raktározott depresszió

készleten van a sérelem

számlázva a magánéletek

polcok alatt a szemedben

létrákon fent szívem ver

csomagokkal darabokban

futárszolgálat elrohan

Vas Dávid

Nem számít

Csak, hogy valami interakció lehessen köztünk odaböfögtem,

hogy azt mondják a cigaretta ráncosítja a bőrödet.

Te egy szélvédőn folttá váló rovar beletörődésével csak annyit feleltél: nem számít.

Valóban nem számít.

Végül is a szépségednek pár ránc aligha tudna ártani.

Igazából szeretem is a ráncaid.

Nem azért, mert olyan jól állnak, csak hát ugye rajtad vannak.

Meg aztán én mélyen belül arra vágyom,

hogy majd a poénjaim jótékony következtében

a hialuronsav szükségét veszti a ráncaid tengerében.

Hajnalban számolgatnám az ősz hajszálaid, amíg felébredsz.

Ugye milyen zajos mikor titokban töltöm a kávégépet?

Közös túrák után leborulva simogatnám a bőrkeményedésed,

és ne adja Isten tragikomikusan ülnék be melléd a kerekesszékbe.

Bárcsak megpillantanád magad az én szemem tükrében.

De ez mind nem számít, mert Te nem is dohányzol.

Antalka Ágota

Télapó mosolya

Néha elég az idő egy mozzanatának töredéke, egy kép, egy átsuhant érzés, s megnyugszik a lélek és újra mosolyog.

Sok idő után az elmúlt évekhez képest korábban hó telepedett a vidékre. Fagyos jégkristályok rajzolódtak a fűtetlen ablaktáblákra. A leheletek kis habfelhőkként röppentek tovább a zsúfolt utcák fölé. A városka fényei ünneplő girlandokban csillantak vissza, mikor a torony órája éppen 18:00 órát ütött.

Lágyan hulló fürtökkel fél kezével babakocsit tolt egy anyuka, másik kezében egy kisfiú puha kesztyűbe rejtett ujjait fogta, s ahogy az emberekkel zsúfolt utcán haladt, egy kirakatnál lelassίtott, eltűnődni annak látványában.

Éppen akkor jött velük szembe a két hajléktalan. Egyik tolószékben. Levágott lábai miatt. A másik tolta. Mindkettőn viseltes, kopott kabát. Tetszett nekik a zsúfolt utca. Az emberek ma nem kerülték el őket. Egész közel haladtak el mellettük.

A tolószékben ülőnek hosszú, fehér szakálla a késő délutáni már-már estébe billenő fényekben tisztának hatva hullt alá a mellkasáig. Fehér szemöldöke alatt békésen nézelődött, mikor a babakocsi közelébe értek. Az abban ülő kislány akkor fordult oda.

Az emberek elsiettek mellettük. De kettejük számára a pillanat meglassult, s volt valami ünnepi abban, ahogy összetalálkozott csillogó tekintetük.

A kislányka kesztyűbe csomagolt ujját a fehér szakáll felé emelte. Látni vélte a jóságos Télapót. Amaz egy kisangyal fürtöcskéit figyelte, ahogy rakoncátlanul kibuggyantak a sapkájából selymes homlokára, s vékony nyaka körül aláhullva pihentek meg a meleg kabátkába csomagolt vállacskáin. Ebben a pillanatban a hidegtől pirosra csipkedett ajkacskák mosolyogni kezdtek.

Egy Télapó és egy kis Angyal belső fénye találkozott.

Kisvártatva a tolószék tova gördült. Az anyuka is megindult a babakocsival.

Ő csak állt. Nézte, amint távolodnak egymástól a kerekeken tolandók. A múlt és a jövő, két idegen, két teljesen más világ, ami egy töredéknyi időre mégis összekapcsolta őket, melyben összeért a lelkük s megcsillant tiszta fényük.

Pedig nem tudhatta, akkor este hosszú évek után először a tolószékben egy megnyugodott ember üldögélt. A sok éve ránehezült emlék megszelidült benne. Még egyszer utoljára előhίvta azt az estét, amikor ott kuporgott esetlenül kisfia ágyánál, s kereste a szavakat, mert nem tudta elviselni az onkológus mondatát, hogy búcsúznia kell. Mikulás napja volt akkor is. Aztán szorosan átölelte kisfia gyenge kis testét, s komolyan a szemébe nézett. Tagoltan, könnyek nélkül adta a fekvő tudtára, hogy fontos küldetése van, mennie kell, mert a Télapó segédet keres, s a manólét egy kitüntetés, örömet, mosolyokat kell varázsolni szomorú gyerekek arcára. Varázsereje onnantól határtalan lesz, s ő büszkén engedi útjára, mert kiválasztott. Aztán még egyszer szemébe nézett s hirtelen távozott.

Annyi év után ezen a nem várt napon meglátta azt a kislányt. Mosolygott rá. S ahogy kis ujját felé emelte, tudta, a fia üzent. Jól van. S ma már nemcsak kisgyerekek mosolyát varázsolja, hanem egy megkeseredett vén ember is nyugalomra talál. Először azóta mosolygott.

            Mi az ünnep, ha nem ez? Mert néha elég az idő egy mozzanatának töredéke, egy kép, egy átsuhant érzés, s megnyugszik a lélek, fellélegzik és úgyra mosolyog.

Antalka Ágota

A magány

Minden napnak megvan a rejtélye, hogy nem tudhatod, mit tartogat a számodra.

Lerogyott a parki sétány egyik üres padjára. Már közeledvén figyelte, hol talál egy szabad ülőhelyet, lehetőleg ne legyenek a közelben mások. A gyerek szaladgálhat a közeli bokrokból kialakίtott labirintusrengetegben, a hangokból ίtélve hamar talál ott magának játszótársakat, s ő üldögélhet egy kicsit, kinézhet a fejéből, mίg a kisebbikért el kell indulniuk az óvodába.

Semmi másra nem vágyott, csak egy kis magányra, megvetni a hátát, kinyújtóztatni a lábait, s beszίvni a közelben levő rózsabokrok illatát. Ajándék percek a nap közepén, hogy majd folytathassa a napi bejáratott rutinok sorát. Csak ült, s amint a saját légzésére próbált figyelni, érezte magán az őt megtaláló tekintetet. Először úgy tett, mint ki észre sem veszi. De az emberi természet fura fintora, hogy minél jobban nem akarsz oda figyelni valamire vagy valakire, az befészkelődik az elmédbe, s nem hagy más lehetőséget, mint kicsikarja a figyelmedet.

Egykedvűen adta meg magát. Nem tudta eldönteni, bosszantja, hogy megzavarják szabad negyedórájában, vagy a kίváncsiság jött elő felüdίteni a fáradtsága perceit.

Amint arra emelte tekintetét, egy jól öltözött, vasalt nadrágos, hibátlan zakóban s kis kendővel üldögélő őszes hajú idős hölgy nézett vissza rá. Nem tudta megίtélni a korát. A parki kavalkádban törékeny termete, áradó nyugalma, egyenesen ülő tartása megállίtotta az időt.

Kérdőn nézhette, mert a hölgy zavartan keresni kezdte a szavakat, de mert semmi nem jutott eszébe, kibukott belőle:

• Nem tudja, kedves, mennyi az idő?

Ekkor vált számára világossá, hogy csak beszélgetni akar. Hiszen karján vékony fekete bőr övön megcsillant kis órája, s a szemközti toronyóra is jól láttatta nagy mánusait.

Összeszorult a szίve, amint elértek hozzá a szavak. Arra gondolt, mίg ő alig várta, hogy kiszakadhasson egy kis magányba, ez a törékeny nő milyen kétségbeesetten vágyik arra, hogy szólhasson valakihez s őhozzá is szóljanak.

Kedvesen megmondta a koradélutáni pontos időt. De akkor már tudta, beszélgetni fog vele. Fél szemmel a gyereke után kutatott, de látva annak virgonc szaladgálását társaival, tudta, adhat egy kis figyelmet most a sajátjából.

Megszűntek saját gondolatai, s az ezüsthajú hölgy beengedte életébe. Elmesélte, hogy a férje lassan egy éve átsétált egy jobb világba, s őt itt hagyta, mert úgy gondolta, egy szavakba nem foglalható távolságból erősίti kapcsulatukat. Mindig makacs ember volt, s döntéseit néha egyedül is meghozta. Most itt van, egyedül. A gyerekei külföldön élnek, az unokákat számára már ismeretlen dolgok kötik le, s amúgy sem érzi, hogy lenne hozzá türelmük, hiszen az ő világa lassul, ma már megáll elidőzni természeti, emberi csodákon, azok meg rohannak, mert minden órában megvan a teljesίteni valójuk, s bele kell férniük a felállίtott időkorlátaikba.

Nem is akarja terhelni a szeretteit. Örül, mikor jelentkeznek. De sokat van egyedül. A magány fura szerzet. Lassan kúszίk végig, észrevétlen beleszivárog a bőrödbe, s ha már bent van, mint értelmes hódίtó, szétárad a vérereidben, mielőtt megmutatná igaz arcát. Aztán egyszer csak elősandίt egy csütörtök délután, mikor a fázó sárgás-rozsdába játszó falevelek görcsösen még kapaszkodnának a fa ágaiba, de az őszi köd hirtelen rátelepedett a tájra, s csontig hatoló szele átöleli az utcán sietőket.

S ahogy ült, s hagyta, hogy a szellő el-eljátszadozzon a kis kendővel vékony nyakán, gesztusaival hálát adott, amiért a másik figyelt rá, s meghallgatta őt.

Amaz itta a neki adott mondatokat, s amint az idős hölgy életének kis szegletei kibontakoztak, el-el érzékenyült annak őszinteségén. Kendőzetlenül beszélt, adott a hétköznapok szokásaiból, mesélt a fiatalságáról, a házassága buktatóiról, s hogy merre és miként kavargott az útja.

Egyszer csak elszégyellte magát, mikor a szaladgáló kisfiú édesanyjához érve megkérdezte, már nem kellett volna-e elindulniuk a testvére után, s az az órát megnézve gyorsan felállt.

Értették egymást.

Elindulásuk után, a kócos fiúcska kezét fogva még vissza nézett. Szerette volna megköszönni, miért hálát érzett saját élete miatt, de az idős hölgy bölcsen megelőzve csak annyit mondott:

• Szeresse a mindennapjait, kedves, mert visszafele az időben nem tudjuk megélni a pillanatainkat. – majd megköszönve annak figyelmét, intett apró kis kezével, hogy nyugodtan rohanjanak...

Elidőzött még egy darabig, de arca pirja jelezte a hűvös közeledtét, elindult otthona felé.

Már ott állt az épület előtt. Azon töprengett, mi lenne, ha nem menne be. Ennyire egyedül talán még soha nem érezte magát. Kis, de mindig kemény vállai megereszkedve tartották behúzott nyakát, ma valahogy erős tartása elillant, kisebbnek hatott, mint egy gyerek, ki eltévedt, s nem tudta, melyik ajtón kell bekopognia.

Évtizedekig megszokásból nyitotta az ajtót, letette kulcsait a tartótálkába, lehúzta a cipőt, beakasztotta a kabátját. A rutinok úgy követték egymást, mint a gyártási szalagon a tárgyak. Azon gondolkodott, miért nem tűnt fel neki, hogy soha nem szaladtak vele szembe, mikor megjött. A fiatalságával hozott kezdeti elvárások megkeményedve alább hagytak.

Most állt, s azon gondolkodott, valaki észrevenné-e, ha nem menne be. Néha a szomszédokkal szokott beszélgetni, de egyre ritkábban mennek már egymáshoz.

Játszott a képzelete, s arra csalogatta, mi lenne, ha csak úgy tovább menne s kisétálna megszokott életéből. Mi lenne, ha mindent hátrahagyva elsétálna, s valahol, messze innen, újra kezdené. S most először megengedte magának, hogy gondolni merjen arra, mihez kezdene magával, ha nem itt lenne. Ez idáig képtelennek tartotta magát arra, hogy bárhol máshol is boldogulna. Abban a tudatban élt, itt a helye, itt van dolga, ezt kell csinálnia, ezekkel az emberekkel kellett osztoznia, de ma először önző volt s csak magára gondolt. Nagyon megijedt ettől. Nem tudta, van-e joga ehhez. Összeszorult a szίve, szorίtott a torka. Ha hirtelen kisütne a nap, vagy megcsillanna legalább, ha hallhatná a nyári meleg szellő sejtelmeit, talán könnyebb volna. Állt tétován, s mosoly villant ajkai szélén, mikor átszaladt rajta a gondolat, hogy képes lenne boldogabb lenni, ha merne. Talán fel kellene fedeznie azokat a dolgokat, amire régebb nem jutott idő. Talán lenne egy család, aki örülne, ha belépne pótmamának, s néha segίtene gyerekeikre vigyázni. Még érezhetné hasznosnak s fontosnak magát.

Elhatározta, valahogy elindul ebbe az irányba.

De kint egyre hűvösebbre fordult az idő. Elfáradt. Mint máskor, akár egy beprogramozott robotember, kulcsai után kutatott zsebeiben, s amikor megkapta, felemelte azt a zár fele. Még egy pillanatra megfagytak mozdulatai, a hideg sugallat vagy csak az életösztöne rázta, hogy most kellene megfordulni s menni, el innen, vissza se nézni, de megérezte az esőcseppeket az arcán. Hagyta, hogy lassan végig gördüljenek homlokán, s mikor szemöldökéről arcára cseppentek, azt érezte, valami felsőbb hatalom érzi őt, s az siratja el vele élete ki nem engedett könnyeit.

Betette a kulcsot, elfordίtotta, s hallotta, amint a csendben kattan a zár. Belépett, talán egy pillanatra meglökte az a semmicsend, de nem billent egyensúlya. Kulcsait ma a kulcstartó tálka mellé tette, lerúgta cipőit s a padlón szétheverve akarta hagyni, de végül utána nyúlt s egymás mellé tette. A kabátot beakasztotta.

Az eső egyre sűrűbben kopogott az ajtó üvegén, a párkányokon. Csak egy meleg teára vágyott. S egy kedves szóra.

Török Anna Karolina

Kötődés

Olyan szikrázóan sütött a nap, hogy sugarai szinte erőszakosan törtek be az ütött-kopott redőny résein, megcsiklandozva az öreg arcot. Játékosan szaladgáltak azokon a mély barázdákon, amiket az idő szántott rá. A test még elnehezülve nyomta az ágyat, majd egyetlen éles hangra megrezdült. Kutyája, Dézi vakkantott a bejárati ajtó előtt. Nyilván unatkozott. A napfénnyel ébredő világ őt hamarabb felébresztette, mint az embert. Elnézegette a rigókat, a verebeket, hallgatta a messzi rokonok ugatását. Nem kommunikált velük, mert túl távol voltak, egyébként sem szokott vaktában ugatni.

János sóhajtott, lassan, óvatosan nyújtotta ki a lábait, felült. Kócosan, álmosan pislantott az órára.

– Egyre korábban ébresztesz – mormogta.

Érces hangja tele volt zsémbességgel leplezett szeretettel. Üldögélt, krákogott, aztán recsegő, pattogó ízülettel feltápászkodott, átcsoszogott a besötétített szobán, az ablakhoz. Amikor felhúzta a redőnyt, Dézi boldogan csapta fel mindkét mancsát az ablakpárkányra, és nyitott pofával vigyorgott. Apró farkát gyors mozdulatokkal csóválta, amitől az egész fara ide-oda riszált

– Minden reggel ez az öröm! – nevette el magát János. – Azt hiszed, te gazember, hogy a te kedvedért kelek fel? Egy frászt.

Bütykös ujjaival megvakargatta a kutya fejbúbját, megpaskolta a nyakát, majd szelíden ellökte a párkányról

– Na gyerünk az ajtóhoz.

Dézi, mintha értené gazdáját, szaladt a bejárati ajtó elé. Leült és türelmesen szuggerálta a kilincset. Amikor az megmozdult, torokhangon morgolódott az örömtől.

Percekig tartott a reggeli rituálé. Az öreg és a kutya minden áldott reggel úgy üdvözölték egymást, mintha az éjszaka nem csupán néhány órára szakította volna őket el egymástól, hanem hosszú évekre. A kutyától lépni nem lehetett, nyüszögött, dörgölődött, az ember meg lágy hangon szidta, paskolta, és megpróbálta eltitkolni mennyire szereti.

– Mit képzelsz te büdös disznó, azt hiszed, nem tudom, hogy a reggelim felére pályázol. Egy falatot sem kapsz, mert kövér vagy. Akkora a hasad, mint egy ház. Te ronda véreb – és mondta, szidta miközben a konyhakertbe ballagott, hogy egy kis paradicsomot szedjen.

A kutyája mindvégig a nyomában ügetett, megszagolta a paradicsomokat, belenézett az öreg szemébe, leste, mit mond, aztán gondolt egyet, előre szaladt és egy koszos, foszlós teniszlabdát kotort elő a farakás alól. Az öreg kezéhez nyomkodta miközben mellette szaladt. Kitartóan loholt vele, néha kiköpte pontosan a lépte útjába. Nem izgatta, hogy gusztustalanul szottyossá vált, felkapta és lelkesen rágcsálta. De János nem vette a lapot, ezért csalódottan fékezett le a bejáratnál. Leült a küszöbön, annál beljebb nem mehetett, de ragaszkodva az utolsó szóhoz, ravaszul bedobta a labdáját. Az meg tehetetlenül begurult az öreg lábához, aki csak mosolygott ezen.

– Na tűnés a helyedre, most reggelizem. Majd utána játszom veled. Indulás a helyedre! – szólt egy kicsit keményebben.

A kutya engedelmesen megfordult, és az ajtó melletti kosarába heveredett. Jó hangosan nyögve huppant bele. Tudta, hogy mese nincs, ha a gazdi azt mondja, hogy a helyedre, akkor oda kell menni. A jutalom a JÁTÉK lesz. Minden idegszálával befelé figyelt, a neszekre, zörejekre, szagokra, miközben mancsaira fektetett fejjel, félig lehunyt szemmel várt.

Jánosnak a rágás komótosan, lassan zajlott, mert napok óta bizsergett hátul a foga. Arra gondolt most is, mint minden evésnél, hogy egyszer rá kellene szánnia magát és bemenni a városba a fogorvoshoz. Az idejét sem tudta, mikor ült az autóban utoljára. Talán benzin sincs a tartályban. Nem szeretett a városba menni. Ritkán volt rá szüksége. Minden megtermett a kertben, ami kellett. A kutyaeledelt a faluban a gazdaboltban vette meg. Havonta egyszer indult neki, amikor amúgy is kifogyott az alapvető élelmiszerekből.

Mikor befejezte az evést elmosogatott, majd kicsoszogott a tornácra. Dézi minden izmával megfeszülve ült a kosarában és őt figyelte.

– Gyere, rágcsálok egy kis zsályát. Az jó az ínygyulladásomra.

Visszatérve a kertbe letépett egy-két friss zsályalevelet és komótosan rágcsálni kezdte, négylábú társa otthagyva őt körbejárt a kertben. Szimatolt, ellenőrizte a kerítés mentén fellelhető szagokat. Majd ő is legelni kezdett. Muszáj volt enni egy kis füvet. Valami nem stimmelt ott lenn és benn a hasában.

Az öreg foga nem lett jobban a gyógynövény nedvétől. Visszabaktatott a házhoz. Egy ócska cipős dobozban tartotta a gyógyszereket. Még a felesége pakolta ide. Régen. Levette a doboz tetejét, maga mellé hajította, mintha ezzel a mozdulattal el is űzte volna az emléket. Nézte a gyógyszereket. Mit is kell ilyenkor bevenni? Amikor megtalálta a Liedemannt, megkereste a gyártási évet. Ezt már nem lehet bevenni, tíz éves. Pont ennyi ideje halt meg az asszony. Pont ennyi ideje van nála Dézi.

– Azt hiszem, be kell mennünk a faluba kiskomám – sóhajtott.

Dézi boldogan toporzékolt az ajtóban, megértette a "faluba" szót. Jelentőségteljesen meresztette a szemét a fogasra akasztott pórázra. Le nem vette volna róla a tekintetét. Nagyon figyelt, nehogy valamiképpen itthon hagyja őt a gazdi. Megnyugodott, amikor rákerült a nyakörv.

Elindultak. Bezárták a kaput, ezt még türelmesen, de remegő izmokkal végig ülte, de amikor az útra fordultak, már kitört belőle a sürgető ugatás.

– Eredj! – mordult a férfi, és kiakasztotta a bőrszíjat a nyakörvről.

Az állat boldogan nyargalt előre, aztán lelassítva szimatolni kezdett. A nap kitartóan perzselte a talajt, és ahogy egyre forrósodott a levegő, a növényekből a nedvességgel együtt illatfelhők kavalkádja szabadult fel.

János nézte, ahogy Dézi felkutatta a furcsa szagú földhalmokat, végig szaladt a vadnyulak és egyéb mezei állatok illatcsíkjain, de gyakran megállt és visszanézett rá. Nem sietett, kényelmes léptekkel ballagott, gondolataiba merülve kerülgette a földes út hepehupáit.

A kutya hirtelen megtorpant. Egy kajla mozdulat során valami belehasított. Meglepetten leült. Várt. A fájdalom kissé erősödött. János nem vette észre, mert nem állt meg. Egészen eltávolodott. Dézi várt, aztán erőt vett fájdalmán. Átvágott a mezőn, vissza az emberhez.

– Na gyere ide, mindjárt beérünk – hajolt le János, és rácsatolta a nyakörvet.

Nem vette észre, hogy kutyája sokkal lassabban, nyugodtabban baktat mellette, mint máskor.

A faluban előbb a gyógyszertárba mentek. Ismerték őket, szívesen látták az öreget és a kutyáját. Szokásukhoz híven a kocsmát is felkeresték. János csak akkor fordult meg itt, amikor bejött vásárolni. Otthon minden nap ivott egy-két pohárka bort, de itt a kocsmában csak egy fröccsöt kért. Dézi befészkelte magát az asztal alá, az öreg lábához és nem mozdult. A kocsmáros elpletykálta a faluban történt jeles eseményeket, János türelmesen hallgatta, és magában megmosolyogta a szószátyár férfit.

Hazafelé, aztán kénytelen volt észre venni a bajt. Az utolsó házat is elhagyták, félúton járhattak amikor Dézi leült, majd óvatosan elfeküdt. Pofája lefittyedt, sötét szemében szomorú, értetlenség csillogott. Tekintete elhomályosodott. Befelé figyelt.

János azonnal látta, hogy szenved, ahogy a szemébe nézett.

– Hát veled mi történt, kis haver? – térdelt le nagy nehezen mellé.

Finoman megsimogatta, hogy ellazuljon, majd a hasára tette a kezét. A kutya teste megrándult.

– Lenyeltél volna valamit? Vagy csak a szelek bántanak? Nem tudsz felállni?

Dézi nem tudott felállni. Az öreg szelíden unszolta, segített neki, de látta, hogy nagy kínnal sikerülhet csak elindulnia. Rémület mart belé. Körülnézett. A mezőn rajtuk kívül senki nem volt. Honnan hozzon segítséget? Itt hagyja egyedül? Azt nem teheti!

Megpróbálta felemelni. Dézi nyüszítve, hevesen nyalni kezdte az arcát.

– Jól van, nem kínozlak – helyezte vissza gyengéden a földre.

A kutya hálásan nézett rá és ernyedten elfeküdt az oldalára. Mintha nyugtatni akarná, rátette a mancsát az öreg kezére.

– Rendben, akkor maradjunk itt egy kicsit – mondta János és letelepedett a kutyája mellé.

Üldögélt, lassú mozdulatokkal simogatta a kutya fejét, és azon tépelődött mi baja lehet. Remélte, nem túl komoly. Bár ahogy elnézte Dézi tekintetét, jól látta a fájdalom fátylát benne. Nem mozdult mellőle, pedig elzsibbadt a dereka, a lába, ahogy ott üldögélt az úton, a porban. Elővette cigarettás dobozát. Elszívta a napi adag első szálát. Szíve tájékán enyhe szorítást érzett. Megcsóválta a fejét.

Talán egy órát várt, mire Dézi egy kissé megmozdult. Lassan, kínlódva feltápászkodott, arrébb ment. János örömmel látta, hogy a dolgát akarja elvégezni.

– Jól van kiskutyám, derék dolog. Gyere, menjünk haza. Lepihensz, és én kihívom a dokit.

Dézi lassan, nehezen indult el vele. Szinte a lábának dőlve lépkedett, lassan, reszkető ínakkal. Sokáig tartott az út, mert János időnként lehajolva hozzá a mellkasánál emelve cipelte. Nagyon fárasztó volt, sokszor kellett pihenni, de azért valahogy hazaértek. Dézi azonnal elfeküdt a bejárati ajtó előtt. János nézte, és szíve még jobban elnehezült. Amikor bement telefonálni, a kutya úgy mozdult, hogy beláthasson hozzá. Halkan nyüszögött.

János felhívta az állatorvost.

– Sajnos ma már nem tudok kimenni. Ha rosszabbodna az állapota, be kellene vinnie a városba az állatklinikára. Ott megröntgenezik. Jobban fel vannak szerelve, mint én.

Reménykedve abban, hogy nem lesz nagyobb baj, mint amit feltételezett, a nap további részében János végezte a mindennapi dolgait. Dézi nem evett, csak ivott egy keveset és úgy tűnt szívesebben fekszik.

János éjszaka sokat forgolódott az ágyában, néha kiment, látni akarta kutyáját. Aztán hajnalban felkelt. Dézi nem ugatott, nem örömködött, ahogy szokott. Feküdt a kosarában, és csak a farkát lendítette ide-oda bágyadtan.

János az udvar végében álló autóhoz ment. Hosszú percekig szöszmötölt, mire sikerült beindítania. A tank félig volt benzinnel. Remélte ez elég, ha menniük kell, legalább a benzinkútig. Kamillateát főzött, kihűtötte és megitatta Dézivel. A kutya bágyadtan lefetyelt belőle. Szemrehányóan nézett fel. Mintha azt mondaná: "Miféle löttyöt adtál nekem?" Még reggelit sem készített magának. Nem tudta tovább nézni kutyája csendes szenvedését. Kínlódva beszuszakolta a kocsiba és elindult a városba az állatorvosi egyetem klinikájára. Hosszú volt az út, délre értek oda.

A portán azt mondták, csak életmentő céllal fogadják az állatokat.

– Az én kutyám haldoklik – ahogy kimondta, keserű gombóc nőtt a torkában. Mintha ítéletet hirdetett volna Dézi felett. Elszégyellte magát heves érzelme miatt. Elfordult, pislogott, próbálta elleplezni kibuggyanó könnyét.

Aztán az ölében vitte be Dézit a rendelőbe. Nem volt senki a félhomályos helyiségben. Várt. Egy órát ült, egyre fogyó reménnyel. Dézi elaludt, halkan horkolt a lábánál. Neki égett a szeme, a gyomra, a mellkasa, szomjas volt, fájt a foga. Sóvárgott egy cigaretta után.

Már majdnem feladta, amikor nyílt az ajtó és egy fiatal doktornő végre behívta őket. A vizsgálat alatt Dézi mindvégig halkan morgolódott, János fegyelmezte, így elviselte a nyomkodást, a vérvételt és a fájdalomcsillapító injekciót.

– Előjegyzem ultrahangra. Be tudja hozni, holnap nyolcra?

– Időm, mint a tenger, inkább az anyagiak miatt aggódom.

– A mostani vizsgálat, mivel sürgősségi volt ötezer forint, az ultrahangos hatezer lesz.

János bólintott, magában hozzáadta a benzinköltséget, és rájött összesen tízezer forintja marad a jövő hónapi nyugdíjig. Nem baj, majd összehúzza magát egy kicsit.

Dézi a fájdalomcsillapítótól jobban lett. Saját lábán baktatott az autóhoz, és boldogan mászott be. A vezető melletti ülésre kuporodott. Várakozón nézett fel gazdájára.

– Jobban vagy, mi öreglány? Megyünk haza.

Beindította a motort. A városból könnyen kijutottak, mivel alig volt forgalom, még a csúcsidő nem kezdődött el.

Végre hazaértek, Dézi meglepetésére nem akart megmozdulni, ezért kénytelen volt a kocsiban hagyni. Tudta, hogy a kutya csak akkor nyugodt, ha érzi a közelségét. Miután evett néhány falatot, ivott egy teát, megitatta a kutyát. Elhatározta, hogy az autóban fog aludni Dézi mellett. Valamiért nem akart egyedül lenni ő sem. Amikor este lett, bezárta a házat, és az autójába ült. Hátra feküdt a dupla ülésre. Betakarózott. Zaklatott alvásba merült.

Hajnalban kelt. A kutya nem nagyon mozdult. A szemét kinyitotta, és lihegett néhányat.

– Szomjas vagy, ugye kiskutyám. Várj csak.

Besietett a lakásba. Sántikált, a derekát masszírozta. Csontjai, ízületei recsegtek-ropogtak.

Megitatta Dézit, óvatosan és nagy erőfeszítéssel kisegítette a kocsiból, hogy elvégezze dolgát, aztán újra felemelte és visszafektette az ülésre. Úgy gondolta, ha kibírta a második éjszakát is, akkor nem lehet olyan nagy a baj.

Alig várta, hogy a klinikára érjenek. Soha nem tartott ilyen sokáig az út, mint ezen a reggelen.

A portán eligazították, merre menjen. Autóját a parkolóban kellett hagynia. Dézi nem szívesen mozdult, de mivel János hívta, hát ment. Szorosan a lábának dőlve, bágyadtan szívta magába a furcsa szagokat. Ismert és ismeretlen illattól terhes helyen jártak. Lihegett a fájdalomtól. Homályosan érzékelte a többi kutyát, talán macska szagot is érzett. A várószobában leheveredett János lábához és nem mozdult. János simogatta. Türelmesen várakoztak.

Végre sorra kerültek. Amióta belépett a fehérköpenyes emberek közé folyamatosan összeszorult a torka. Alig értette, mit beszél az orvos, csak az arcát látta. A részvétet. Hiába nézte meredten a képernyőt, neki a szürke, fehér és fekete mozgó kavalkád semmit sem mondott.

Hallotta a szavakat, talán válaszolt is, felfogta, hogy nagy a baj, de fülében olyan erősen dobolt a vér, hogy szinte úgy érezte nincs is jelen. Forróság öntötte el, aztán dideregni kezdett. Küszködött a rosszullét ellen.

– Nem lehet segíteni rajta? – lökte ki torkán a szavakat, megremegve.

– Sajnos a mája teljesen szétesett. Szinte egy merő daganat az egész. Folyamatosan vér szivárog belőle és…

– Szóval, semmit sem lehet tenni? – kérdezte újra kétségbeesetten.

Az orvos megcsóválta a fejét.

– Felnyithatják a sebészeten, de nem hiszem, hogy van értelme.

– És most?

– Adhatunk fájdalomcsillapítót, azzal néhány napig még elélhet, vagy elaltathatjuk, hogy ne szenvedjen.

János lenézett Dézire. A kutya meg felnézett rá. Ült a lába mellett, nézte őt, azzal a sajátos figyelemmel, mintha azt kérdezné tőle: "Na mi van? Miért nem viszel, már haza?"

Megköszönte a tanácsot, kifizette a vizsgálatot és kért egy receptet. A kórház udvarában volt egy gyógyszertár, ott kiváltotta a fájdalomcsillapítót. Nyolcezer-ötszáz forint volt. Nem érdekelte miből fog megélni még nyugdíjig. Gyengéden a parkolóba vezette kutyáját.

– Ezt be kell venned öreglány. Állítólag finom az íze.

Dézi megszimatolta az öreg kezet, óvatosan kivette a bogyót.

János zavartan álldogált, várta a gyógyszer hatását. Az elaltatás gondolata könnyeket csalt a szemébe. Hirtelen elgyengült. Fülledt, nehéz állatszag vette körül. Rosszul volt megint. Alig kapott levegőt. Később, amikor Dézi már békésen szuszogott, összeszedte magát, és elindultak.

Miközben rutinból vezette hazafelé az autót, emlékek rohanták meg. Már megszokta az egyedüllétet, amikor fia elhozta a kölyökkutyát. Nem örült felhőtlenül. Szidta a fiát, mint a bokrot, amiért ilyen felelősséggel terhelte meg. Soha nem ismerte volna be, hogy egy perc alatt megszerette a kiskutyát. Mosolygott, néha halkan felnevetett, amikor a csínytevések jutottak eszébe. Aztán ahogy fokozatosan hozzákomolyodott a kutya, ahogy leste, figyelte minden szavát, mozdulatát, az, maga volt a csoda.

János sóhajtott egy nagyot. A keserű gombóc csak nem tűnt el a torkából. Már majdnem otthon voltak, amikor megint az a furcsa gyengeség öntötte el. Fájdalmas szorítást érzett a mellkasában, ami végigfutott a karjain, belenyilallt a gyomrába. Le kellett parkolnia. A kis település határában álltak néhány percig. A nap tűzött, szél sem rezdült.

János nagy levegőket vett, hátradőlt, pihent. Mi a csuda történt vele? Valószínű az aggodalom nem tett jót. Lehunyta a szemét. Néma csend borult rájuk. Csak Dézi halk horkolása hallatszott. Kissé megnyugodott. Újraindította az autót és megállás nélkül hazahajtott.

Meglepődött, amikor a faliórára nézett. Már délután volt, még nem evett, és nem is volt éhes. Ivott egy pohár fröccsöt, rágyújtott egy cigarettára. Előhúzta a kis kézi kocsit, amit még ő kreált valamikor régen, odatolta az autóhoz. Ráhalmozta az összes ócska pokrócot, és óvatosan felnyalábolta Dézit. Kutyája megnyalta az arcát, nyikkantott fájdalmában, amikor kiemelte az autóból. Az utolsó pillanatban sikerült a pokrócokra helyeznie, már nem bírta volna tovább tartani. A dereka roppant egyet és éles fájdalom hasított a hátába.

A szobájában, az ágya mellé kvártélyozta be hű barátját. Dézi nagyot sóhajtott, mikor végre elhelyezte őt. Lehunyta a szemét, és nyugton feküdt. Boldog volt, hogy végre a gazdi fészkébe kerülhetett. Mindenütt az ő szagát érezte, körbevette őt, megnyugtatta. Érezte, ahogy elfogy, köddé válik a világ körülötte, csak a gazdi illata kötötte még a valósághoz.

János tett-vett a konyhában, de hiába készített magának rántottát, nem ette meg. A fájdalom és a gyengeség csak nem akart elmúlni. Semmit sem kívánt, csak aludni.

Bezárta a házat, becsoszogott a szobába. Lehúzta a redőnyt. Lassan levetkőzött. Tekintete a telefonra esett. Eszébe jutott a doki. Felhívta. Megkérte, hogy reggel nézzen be hozzájuk. Szűk szavú beszámolója is végtelenül kifárasztotta. János elfészkelte magát az ágyán, lenyúlt és megsimogatta kutyája fejét. Dézi gyengéden megnyalta a kezét, bágyadtan felnézett, aztán becsukta a szemét. Az öreg nézte őt, sóhajtott. Érezte, ahogy lassan könny szivárog végig arcán. Aludnia kell. Aludni, hogy ne kelljen arra gondolni mi lesz vele, ha egyedül marad.

A redőny résein a késő délutáni fények csíkokat rajzoltak a csendes, mozdulatlan szobára. A kopott bútorok között, a nagy ágyon, némán, mozdulatlanul feküdt egy öregember. Arcán ezer ránc, szeme félig nyitva, szája szögletében keserű vonás. Jobb karja élettelenül lógott le, ujjai bágyadtan érintették kutyája testét. A kutya sem mozdult. Teste ívbe rándulva, szeme fénytelenül meredt a semmibe.

Tátrai S. Miklós

Lilla levele

Gyöngyi az ablakból nézte az utcát. A kora esti órákban csak két autó haladt el házuk előtt, egy kutyáját sétáltató idősebb férfin kívül senkit sem látott. Férjét várta haza, aki Marcit látogatta meg a kórházban. A kisfiú már hetek óta távol volt otthonról, nem tudtak mindig együtt bemenni hozzá. A félelem, az aggódó szeretet, az álmatlanság, a mindig Marci körül csapongó gondolatok, egyre jobban gyengítették őket, pedig tudták, a neheze még hátra van. Az orvosok a bajt, a vérképződés rendellenességét már diagnosztizálták, de ettől többet egyelőre nem mondtak. Talán ma - reménykedett Gyöngyi -, végre valami jó hírrel érkezik haza Szabolcs. A piros Suzuki bekanyarodott az udvarba. A férfi lassan szállt ki az autóból, bizonytalan léptekkel indult el a ház felé. Nem tűnt vidámnak, inkább gondterheltnek. Felesége a nyitott ajtóban várta, a félelem és reménykedés különös keveréke kavargott benne. Már éppen kérdezni akart, amikor férje felemelte fáradt arcát, és ránézett. Szeme tele volt szomorúsággal. Szó nélkül ment el Gyöngyi mellett, táskáját leejtette az előszobában, majd a nappaliba ment, és lerogyott a fotelbe. Felesége némán követte, várta, hogy mondjon végre valamit.

Marci örült nekem, aztán megint sírt, hogy haza akar jönni. Sikerült kicsit megvigasztalnom, és megígértem neki, hogyha a jövő héten még nem jöhet haza, akkor valamelyikünk ott marad vele a kórházban. Amikor eljöttem tőle, már egész vidám volt, sápadt kis arcával mosolygott rám. Aztán - sóhajtott nagyot Szabolcs -, aztán behívott Juhász doktornő, és azt mondta, hogy csak a csontvelő transzplantáció segíthet, ebben kellene gondolkodnunk, mert anélkül, anélkül … – nem tudta folytatni a mondatot.

- Anélkül mi lesz? Meghal? - suttogta kétségbeesetten Gyöngyi, és észre sem vette, hogy már mögötte áll lánya, aki sápadtan hallgatja őket.

- Nem! Az én kisöcsém nem halhat meg! Tudom mi az a transzplantáció, majd én adok neki a csontvelőmből! Meg fogom menteni!

- Ez nem a te dolgod kislányom - ölelte magához anyja, és arcán a rémület újabb hulláma futott végig -, hidd el, meg fogjuk oldani, és nem lesz semmi baj. Nagyon szép tőled, hogy vállalkoznál rá, de még te is gyerek vagy, nem kockáztathatunk.

- Nem vagyok már gyerek! Három hét múlva tizennyolc éves leszek, és én akarok adni magamból a testvéremnek. Olyan kicsi még, hogy majdnem az anyja is lehetnék. Sokszor neveztetek pótmamának, akkor ezt most nem tagadhatjátok meg tőlem!

- Nem, nem! Erről szó sem lehet! Hallani sem akarok róla! - kiáltozott hisztérikusan Gyöngyi.

- Hát, nem is tudom! - fontolt meg minden szót Szabolcs - Nyugodjatok meg, józannak kell maradnunk. A főorvos asszony holnap délután ügyeletes, vár bennünket. Addig mindent megbeszélhetünk. Ha testvérek adnak egymásnak csontvelőt, nagyobb az esély a gyógyulásra, és aki ad, nem vállal nagy kockázatot. Valószínű a csípőcsontból, egy speciális tű segítségével vesznek ki anyagot, de más megoldás is lehetséges. Nem értettem pontosan. Végül is mindegy, úgyis az orvosoknak kell dönteni, mert nincs garancia arra, hogy a testvér megfelelő donor lesz. Ha nem, akkor bővítik a kört, a szülőkre, rokonokra, de ma már akár a világ más táján élő idegenek között is találhatnak megfelelőt. A beavatkozás előtt több vizsgálatot végeznek majd a donoron, legalábbis valami ilyesmit mondott a doktornő. Sajnos nem tudtam eléggé koncentrálni, annyira megdöbbentett. Gondolkodjunk mind a hárman, mert nincs sok időnk. Nagyszerű lány vagy Lilla!

Álmatlan éjszaka gyötörte a családot. Gyöngyit már-már az ájulás környékezte, annyira súlyosnak látta helyzetét. Imádta Marcit, mindent megtett volna érte, de mégis arra gondolt, hogy Lillát le kell beszélnie szándékáról. Nem tudta pontosan milyen vizsgálatokra lenne szükség, mit mivel hasonlítanának össze, mi az, aminek meg kell felelnie a csontvelő transzplantációhoz, csak veszélyt érzett, egy hálót, egy hurkot, amely egyre szorosabb lesz körülötte. Nem volt orvos ismerőse, nem voltak olyan könyvei, amelyekből tájékozódhatott volna, az internetben pedig nem bízott, mert az utóbbi hetekben, amikor Marci betegségének okait, gyógyulási esélyeit kutatta, egymással ellentétes véleményeket talált. Szenvedett, gyötrődött - és ahogy az elmúlt két évtizedben oly sokszor -, újra felidézte azt a szombat délutánt, amely most is iszonyúan nehéz helyzet elé állította.

Fiatal házasok voltak, még egy év sem telt el az esküvő óta. Szerették egymást, mégis előfordultak kisebb zsörtölődések, amikor valamelyikük, leginkább Szabolcs, a régi barátokkal szervezett programot. Az ifjú férj nem akarta feladni a haveri társaságot, a sörözéseket, a focit, a horgászatot. Úgy gondolta, egy-egy szabad délután, vagy hétvége, nem árthat a kapcsolatnak. Gyöngyi bosszankodott, olykor féltékenykedett, ha egyedül maradt. Baráti társasága Dunaendrődön maradt, amikor Szabolcshoz költözött Budapestre, új munkahelyén még nem talált igazi barátnőt. Május utolsó hetében Gyöngyi szüleihez akart utazni, és remélte, hogy férje is vele tart. Szabolcsék labdarúgócsapatának pontosan azon a hétvégén, fontos mérkőzést kellett játszania, ezért kérte feleségét, halasszák el a látogatást. Gyöngyi feleslegesen megmakacsolta magát, ragaszkodott az utazáshoz. Indulatosan közölte férjével: "…ha neked fontosabb a foci, mint én, akkor maradj! Majd elmegyek egyedül!" Választ sem várva haragosan becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját, és csomagolni kezdett. Szabolcs nem érezte úgy, hogy engednie kellene, ha menni akar, hát menjen - gondolta -, majd hétfőn szépen megbeszélnek mindent. Egyikük sem tudhatta, hogy hétfőn már nem ugyanaz az asszony tér vissza, mint aki elment.

Gyöngyi nagyon szerette Dunaendrődöt. Ott született, ott járta iskoláit, ezer emlék kötötte a városhoz. Szívesen sétált a régi házak között, a belső udvarokban, és a parkban, a nagy gesztenyefák alatt. Azon a szombat délutánon, gondolataiba merülve ballagott, cipője halkan kopogott a régi utcaköveken. A cukrászda kirakata előtt állt meg, éppen azon tűnődött, engedjen-e a csábításnak, amikor ráköszönt Anti. Igazi diákszerelem volt az övék, tiszta és őszinte. Boldogan ölelték át egymást, már nyoma sem volt a szakítást megelőző nagy veszekedésnek. A váratlan találkozás örömét egyikük sem akarta hirtelen elengedni. A kávé és a sütemény mellett hosszasan beszélgettek a múltról, és röviden a jelenről. Az érettségi bankett óta nem látták egymást. Addigi egyetlen osztálytalálkozójukra a fiú nem tudott - egyesek szerint nem is akart -, elmenni. Anti, az elköszönés pillanatától félve azt kérte, látogassák meg egyedül élő édesanyját, aki a gimnáziumi évek alatt nagyon kedvelte Gyöngyit. Ilonka néni tényleg nagy szeretettel fogadta őket, és nem csak azért, mert magányában társaságot kapott. Sajnálta a fiatalok szakítását, ami Antit nagyon megviselte. Nem tudta annak okát, de úgy érezte, valami elhamarkodott gyerekes butaság volt, ami már jóvátehetetlen. Gyöngyi férjhez ment, a fia Pécsre költözött, elszakadtak egymástól. Váratlan ötlettel azt javasolta Antinak, mutassa meg vendégének a régi szobáját, ahol szinte megállt az idő. A fiú meglepően nagy zavarba jött és tiltakozni próbált, de hiába. Gyöngyi már annyira kíváncsi lett, hogy semmilyen ellenkezést sem fogadott el. A szoba valóban őrizte az emlékeket. Sportsikerek érmeit, könyveket, az ásványgyűjteményt, fém- és porcelánkorsókat, egy sílécet, és talán mást is, de egy fényképen elakadt tekintetük. Gyöngyi bekeretezett fotója állt az íróasztalon, és őket nézte. Egyetlen szó nélkül tudták, hogy ez mit jelent. Hirtelen fellobbant a régi tűz, és olthatatlan lángnyelvek ölelték körbe őket. Nem tudtak, és nem is akartak parancsolni érzelmeiknek, hagyták magukat sodorni a visszatérő múlt varázsával. Az ébredés fájdalmas volt. Gyöngyibe rémülten hasított a döbbenet: nem védekeztek a fogamzás ellen. Szabolccsal úgy beszélték meg, hogy az első évben még nem akarnak gyermeket, majd a férfi védekezik, hogy ő semmivel se kockáztassa saját és a baba egészségét. Teljesen kétségbe esett. Nem tudta mit tegyen, hiszen innentől kezdve semmiben sem lehet teljesen biztos. Lehet, hogy megtörtént a fogamzás, de az is lehet, hogy nem. De ha mégis, és utólag bármit tesz ellene, lesz-e eredménye? Akkor is egész éjszaka gondolkodott, gyötrődött, töprengett. Egyetlen megoldást látott. Szabolcsot meg kell győznie arról, hogy ne várjanak tovább, akarják a gyereket. Ez könnyen sikerült, mégis keserves hetek, hónapok, évek következtek. Titkát megőrizte, gyötrődését palástolta, de a szombat délután emléke sokáig ott kísértett minden szeretkezésnél, és annak csodálatos varázsa soha nem tért vissza. Lassan-lassan megnyugodott, Szabolcs és Lilla nagyszerű kapcsolatban voltak, imádták egymást, azonban Gyöngyi boldogsága nem volt teljes. Néha kiábrándultan, megvetéssel nézte magát a tükörben, mert hátha, hátha éveken át csalja azokat, akiket legjobban szeret. Kutatva, fürkészte Lillát, kire hasonlít, kinek az arcvonásait, természetét, mozdulatát, hangját örökölte. Soha nem engedte, hogy férje bárkivel is találkozzon a régi osztálytársak közül. Anti valószínű nem beszélt a történtekről, de semmiképpen sem akart kockáztatni. Szabolcsot meg akarta kímélni olyan helyzettől, amikor a háta mögött bárki is kárörvendően mosolyog, vagy sajnálkozik. Az évek aztán sok mindent megoldottak, és a kis Marci késői születése már igazi ajándék volt. Betegségét óriási csapásként élték meg.

Gyöngyi önmagában elfogadta a testvérek közötti transzplantáció ésszerűségét, mégis szerette volna elkerülni ezt a megoldást. A megelőző vizsgálatoktól félt, mert ha azok azt is kiderítik, hogy Lillának mégsem Szabolcs az apja, akkor számára mindennek vége. A haragot, a megvetést, a megszégyenülést nem tudná elviselni. Ezért tiltakozott első reakciójában Lilla ajánlkozása ellen. Az éjszaka rendezte lelki vívódását, reggelre pontosan tudta, mit kell tennie. Marci élete a legfontosabb, az övénél is sokkal fontosabb, ezért, ha az orvosok úgy látják jónak, ám legyenek meg a szükséges vizsgálatok, még akkor is, ha azok számára kimondják a legsúlyosabb ítéletet. Úgy gondolta, beszél a doktornővel, kéri a segítségét, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

Közösen mentek el Juhász főorvos asszonyhoz. Gyöngyi elérte Szabolcsnál, hogy a találkozás végén négyszemközt beszélhessen a doktornővel. Kérését azzal indokolta, hogy két anya valószínű jobban megérti egymást Lilla szerepét illetően, és olyan hasznos tanácsokat kaphat, amit egy férfi talán nem is értene meg. Szabolcs és Lilla távozását kínos csend követte. A doktornő várta, hogy Gyöngyi mit akar még mondani, ő pedig nem tudta miként fogjon hozzá. Aztán lassan, akadozva belekezdett:

- Főorvos asszony kérem! Nagy titkot szeretnék önnel megosztani, és kérem, amíg csak lehet, őrizze meg! Ha majd nem lehet, akkor azt nekem mondja meg először. Nem vagyok biztos abban, hogy a kislányomnak a férjem az apja, és ha arra gondolok, hogy ez a vizsgálatok során kiderül, nem marad sok választásom. Persze a kisfiamért mindent vállalok. Kérem, ne ítéljen el! Egy különlegesen csodálatos pillanat volt tizenkilenc évvel ezelőtt, egy régi szerelem felbukkanása, egy akarattalan lebegés, majd ijesztő kijózanodás! Megszenvedtem érte, szégyellem magam, és mégis azt mondom: nagyon szép volt, és elkerülhetetlen.

- Nézze asszonyom! Orvosként sok olyan történetet ismerek, amely az önéhez hasonló, vagy attól sokkal, de sokkal megdöbbentőbb. Nincs jogom ítélkezni, és köszönöm a bizalmát. Megnyugtathatom! Nekünk nincs szükségünk annak vizsgálatára, hogy a transzplantáció résztvevői milyen viszonyban vannak egymással. Akár teljesen idegenek is lehetnek, a sikeres beavatkozás akkor is lehetséges. Emiatt nem kell aggódnia. Ha úgy döntenek, a lányuk nyugodtan jöhet a vizsgálatokra. Legyenek nagyon büszkék rá!

- Jól értem? Nem derülhet ki, hogy Lilla és Marci édestestvérek-e, vagy nem?

- Nálunk nem! Erre a genetika adhat pontos választ, amit ma már bárki igénybe vehet. Az ön helyzetében persze valószínűtlennek tartom, hogy ezzel élni kíván. Van azonban más lehetőség is, bár kétségtelen nem teljesen megbízható, inkább jelzés értékű. Tudja azt, hogy milyen vércsoportja van a férjének, önnek és a lányuknak ?

- Szabolcs és Lilla nullás, én A-s vagyok.

- Nos, ha a másik férfi B vércsoportú, akkor nem valószínű, ha AB-s akkor csaknem kizárható, hogy ő lenne az apa. Hangsúlyozom, ez az általános tapasztalat, de lehetnek kivételek, mint ahogy vannak is!

Gyöngyi úgy lépett ki a főorvos szobájából, mint aki a víz alól bukkan fel a levegőre. Óriási megkönnyebbülést érzett, és elszántságot. Meg kell tudnia Anti vércsoportját bármi áron. Az első pillanatokban ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen nem akarta beavatni őt a Lilla körüli titokba, ahogy eddig sem tette. Zakatolt az agya, kutatta a múltat, és egyszer csak beugrott valami. A sítábor! Harmadikosok voltak, amikor sítábort szerveztek Ausztriában. Bakos tanár úr, Papp tanárnő, és osztálytársuk Szalánczi Enikő végezte a szervezést. Enikő vállalta az adminisztrációt, a napló vezetését, a krónikás feladatát. Remek munkát végzett, vaskos album örökített meg minden fontos mozzanatot. Utazásuk előtt szomorú esemény történt. Egy másik iskola diákjait szállító autóbusz karambolozott, többen súlyosan megsérültek, vért kellett kapniuk, ami nagy gondot okozott. Valaki kitalálta, hogy ők csak akkor induljanak, ha mindenki pontosan ismeri vércsoportját, és készítsenek egy táblázatot arról, hogy szükség esetén ki, kinek adhat vért. Ezt pontosan kidolgozták, és benne volt a naplóban. A naplóban, amely talán még mindig megvan Enikőnél, vagy valakinél. Azonnal telefonált barátnőjének. Azt mondta, hogy lányának sokat mesélt a gimnáziumi kirándulásokról, a sítáborról, és szeretné megmutatni neki a naplót, had lássa: milyen remek csajok voltak annak idején. A visszahívásra órákat kellett várnia, de megérte, mert megtalálták.

Aznap este hármasban beszélték át a történteket. A szülők már nem zárkóztak el Lilla felajánlásától, a nagylány pedig kifejezetten boldog volt. Gyöngyi még annyit kért, hogy végleges döntésük előtt szeretne édesanyjával találkozni. Másnap reggel elutazna hozzá, de este visszajön, és akkor tegyék meg azt, ami tőlük elvárható. A többi az orvosokon, illetve a vizsgálatokon múlik. A dunaendrődi látogatás valójában a naplóról szólt. Gyöngyi közömbös mosolyt erőltetett magára, amikor átvette és belelapozott, közben majdnem felrobbant az idegességtől. Amikor autójában végre egyedül maradt, remegő kézzel hajtogatta, de inkább csapkodta a lapokat. Kereste a táblázatot, és megtalálta! Becsukta szemét, óriási levegőt vett, majd hatalmasat sóhajtott. Vérnyomása az egekbe szökött, amikor a névsor aljára nézett, és olvasta: Vasas Antal, AB, Rh pozitív! Hangosan felsikoltott, és perceken át rázta a hangos zokogás!

Vacsora után újra összeült a család. Régen érzett nyugalom, és békesség ölelte körbe őket. Szabolcs feleségére nézett, tőle várta a döntő szót:

- Mit beszéltetek meg a szüleiddel?

- Nagyon aranyosak, és megértőek voltak. Minden döntésünket elfogadják, és támogatják! Már én is azt mondom, ha Lilla tényleg akarja, akkor vizsgálják meg az orvosok a lehetőséget.

- Köszönöm anya! Drágák vagytok! Ha már így alakul a dolog, akkor megnézetem velük a foltocskámat is.

- Milyen foltocskádat?

- Néhány hónapja egy barna folt jött a combomra.

- Miféle folt? Miért nem mondtad eddig?

- Kisebb, mint egy százforintos, falevél alakú, és halvány barna színű. Már gondok voltak Marcival, nem akartalak idegesíteni benneteket.

- Egy kis barna folt a combodon? Hát ez nagyon furcsa! – vonta fel a szemöldökét Szabolcs.

- Mi ebben a furcsa? – kérdezte Gyöngyi, és úgy érezte, a talaj megint kezd kicsúszni alóla.

   - Hát az, hogy anyámnak ugyanilyen van! Sosem gondoltam volna, hogy egy levél lesz a lányom öröksége!

Lukács Márta

A vasgömb

A falu főterén állt a szobor. Betongyűrű, közepén vasból készült gömbbel.

A faluban lakók hitték, hogy ez a szobor mindenható erővel vigyázza őket. Azt is hitték, hogy aki ebben kételkedni mer, az nem méltó arra, hogy ebben a faluban éljen. Közös erővel üldözték el a hitetleneket.

– Miért hajolunk meg egy szobor előtt? – kérdezte meg az iskolában a kisfiú, és másnap, családjával együtt a falun kívül találta magát.

– A feleségem meghalt, őt miért nem védte meg a szobor? – kiabált kétségbeesetten a fiatalon özvegyen maradt férfi, és már mehetett is új faluba új otthont keresni.

– Szegény vagyok, nincs mit ennem. Nem szán meg engem ez a szobor! – siránkozott reggel a koldusasszony, és este már az országúton bandukolt szegényes motyójával.

A falusiak nagyon büszkék voltak szobrukra. Virágokat ültettek köré, ünnepségeket rendeztek a tiszteletére. Nem győzték felsorolni csodatetteit. Gyógyulásaikért, váratlanul örökölt vagyonukért, gyermekeik sikereiért neki adtak hálát. Hitték, hogy nem érheti őket semmi baj. Ha mégis valami nehézségük akadt, bizalommal fordultak a szoborhoz segítségért.

Így éltek nagy békességben, töretlen hittel, mindaddig, amíg meg nem történt a tragédia. Egyik reggel az utcaseprő, aki mindenkinél korábban kezdte munkáját, rémülten állt meg a szobor előtt. A betongyűrű közepéből hiányzott a vasgömb!

– Emberek, jöjjenek, nagy a baj! – kiáltozott és futkosott házról házra az utcaseprő. A legmélyebb álmaikból felébresztett falusiak csak lassan fogták fel, miről beszél. Annál nagyobb lett a pánik, amikor megértették, mi történt.

Hamar összegyűlt a szobornál a falu apraja-nagyja. Álltak és nézték a vasgömb helyét.

Egy kisgyerek felsírt, egy asszony elájult. Egy fiú véletlenül meglökte a mellette álló férfit, mire az lekevert neki egy pofont. Felbolydult a tömeg. Innen is, onnan is siránkozás, káromkodás, jajgatás hallatszott.

– Végünk van, nincs már istenünk! – kiáltott fel a falu bölcse.

– Ki tette ezt velünk? – szólt egy haragos hang a tömegből.

Valóban! Ki tehette? A falusiak gyanakodva nézegették egymást. Mindenki arra próbált emlékezni, mikor látta a vasgömböt utoljára, kit látott a szobor közelében, ki viselkedett szokatlanul.

– Az utcaseprő! – visított fel egy nő. – Csak ő tehette. Késő este még láttam a vasgömböt, és ő volt itt legkorábban.

A tömeg együttes erővel támadt az utcaseprőre. Ütötték, rúgták, taposták. Vére folyt, csontjai törtek, mire végre a szobor felől egy erőteljes hang megálljt parancsolt. A zilált ruhájú, eltorzult arcú falusiak egyszerre kapták fel a fejüket. A szobor mellett magas, széles vállú, kissé őszes hajú férfi állt.

– Mit csináltok? Megőrültetek? ­

Abbamaradt a dulakodás. Mindenki a férfire nézett. Jól ismerték. Ő volt a legelső, akit száműztek a faluból. Szobrász volt, ezt a szobrot is ő készítette valamikor. Hevesen tiltakozott, amikor elkezdték a művét istenként imádni, ezért kellett elhagynia a falut.

– Visszajöttem, mert látni akartam a szobromat – hadarta. – Féltem tőletek, ezért éjszaka érkeztem. Észrevettem, hogy a vasgömb rozsdásodik, ezért leszedtem, hogy rendbe hozzam. Nézzétek! – két kézzel emelte fel a reggeli napfényben gyönyörűen csillogó, megtisztított gömböt, majd messzire elhajította. Odaszaladt a porban fekvő, ájult férfihez, közben mobilján a mentőket hívta.

– Gyorsan, vizet! – kiáltotta, de senki sem segített. Némán álltak, egymást figyelték.

– Nincs bennetek könyörület? – kérdezte haragosan, kétségbeesetten. Rohant a kúthoz, sapkájába mert vizet, azzal locsolta a férfi arcát, de hiába. Nem tért magához.

Lassan megmozdult a tömeg. A közelben lakók besurrantak házaikba, függöny mögül, zárt ablakból lestek kifelé. A távolabbra indulók többször megálltak, visszafordultak. Figyelték, ahogy megérkezik a mentő, hordágyra teszik a sérültet, berakják a hátsó részbe. A szobrász is sietve beszállt, majd a mentő gyorsan kanyarodva elindult. A sziréna hangja még sokáig visszhangzott a házfalak között.

Másnap reggelre a vasgolyó eltűnt a földről. A szoborból megmaradt betongyűrűn keresztbefektetve, ott volt az utcaseprő dulakodásban megrongálódott, ócska seprűje.

SZÜCS-MOLNÁR VERONIKA ANETTA (MACKENZIE MILLER)

HATTYÚTÁNC-HÖLGYVÁLASZ

1945 Brennero, Olaszország

Anna

A háború végének híre közelgő örömöt hozott számunkra. A rádiók – amit anya és a nagymama reménykedve hallgatott – már pár napja ezt harsogták. Hittek benne, hogy apa végre hazatérhet a németországi harctérről. A pár száz fős kis faluban csend volt és félelem, hisz az ausztriai határközelség minden ott lakót bujkálásra kényszerített. Csak a nagyon bátrak maradtak ott, és azok, akiknek nem volt hova menni, mint ahogy nekünk sem. Nagymama sokat mesélt nekem a háborúról, az elsőről. Mikor magam is átéltem a másodikat, még csak tizenöt éves voltam. Félelemmel hallgattam a történeteit, hogy ha katonát látok bújjak el amilyen gyorsan csak tudok. "A katona kegyetlen ember, pusztít és letarol mindent, ami szent és élő!" Ez az intelem megmaradt bennem, és mindig szót fogadóan elbújtam a házunk pincéjében, a padláson, vagy a pajtában. A háború alatt minden este sötétedés után csak gyertyával világítottunk, így megtanultam hamar ágyba kerülni, reggel pedig a korai madarakkal ébredni. Szerényen éltünk, de mindig volt mit enni, hisz három nő volt a háznál, így a napunk nagy részét a betevő megteremtésével töltöttük. Zöldséget termeltünk a kiskertünkben és volt néhány baromfi az udvaron. Három kecske és két birkánk is kóricált a füves udvaron, ami ellátott bennünket finom sajttal és tejjel. A sajtkészítés tudományát már tizenévesen megtanultam nonnától, mamma pedig megtanított tésztát gyúrni meg paradicsomot préselni. Míg apám nem kényszerült a háborúba hentes volt a szomszéd kisvárosban, akkoriban igazán jól éltünk. De a háborús idők minket is megviseltek. Azt hittük már túl vagyunk rajta, mikor a rádió a végét harsogta, de egy napon mi is megtapasztaltuk a katonák kegyetlenségét, mert a kivonuló csapatok minket is leigáztak. Szó szerint ellepték a kis falunkat és kifosztották az emberek éléskamráit. Megették a házak lakóinak ételét, leölték az állataikat és meggyalázták az asszonyokat. Amikor megláttam a kerten át közeledő egyenruhásokat egy pillanatra megmerevedtem. Tudtam, hogy ilyen esetben el kell bújnom, de a rádió hangja csengett a fülembe, miszerint már nem kell bujkálnunk. Akkoriban megtanultam, és fel is ismertem a tedescók egyenruháját, így lábam automatikus futásra ösztönzött, mikor feleszméltem, hogy nem a szövetségesek jöttek a segítségünkre – de késő volt. Két katona gyorsuló léptekkel közelített felém, a többi a házunkba tört. Hallottam anya sikoltozását, ami még inkább felerősítette menekülési ösztöneimet, de mikor elkaptak a kinti zajok eltompultak előttem és csak a saját sikolyaim, meg a katonák parancsai hallatszottak a fülemben. – Nein, Holger, es ist nur ein kleines Madchen! – kiáltott az egyik, aki már rajtam térdelt és letépte rólam a gombos ruhát. A társára nézett, amiből azt láttam, hogy ő a magasabb rangú, ezért nem mer neki ellenszegülni. Mégis megpróbálta, és válaszát várva kérdőn nézett rá. – Mach es schon! – ordította az idősebb, és a fejemhez lépett. Hátulról lefogott, a karomat és a vállamat durván a szalmára nyomta. Sikoltoztam, kapálóztam, de befogta a számat. Megharaptam, mire véres tenyerével arcon csapott és újra ráparancsolt a fiatalabbik katonára. – Mach es schon! A katona rám hajolt – utána már nem emlékeztem másra, csak a fájdalomra és égszínkék szeme alatt a hosszú vágásnyomra. Percek alatt végzett velem, és mikor szégyenkezve begombolta a nadrágját a másik már kifelé rángatta. Zokogva húzkodtam magamra szakadt ruhámat, minden porcikámban remegtem, közben ijedten figyeltem őket, nehogy visszalépjenek. Láttam, hogy az ő keze is reszket ahogy visszagyömködi a zubbonyát és mielőtt a társa után szaladt volna bocsánat kérően rám nézett. – Scuzi! – suttogta, és olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megbecstelenítésemet elkövette. A hasam alját fogva nehézkesen felmásztam a létrán és elbújtam a fészer padlásterében. Órákig sírtam, szó szerint itattam az ott tanyázó egereket. Sötétedés után mertem csak előmerészkedni, mikor már régóta csend volt az udvaron. Akkor beosontam a házba és a számhoz kapva nyomtam el fájdalmas sikolyomat. Azt hittem már nincs több nedvesség a szemem mögött, de a könnyeim újra előtörtek. Mikor megláttam anyám élettelen, vérben úszó testét a konyhakövön kiterítve odarohantam és mellé térdeltem, de karja már nem ölelt át úgy, mint régen, hiába rángattam magamhoz. Anyám erős asszony volt, de mielőtt meghalt úgy végezte, mint én. Nagymama már nem volt olyan fürge, ő nem tudott menekülni, ezért neki csak egy golyót szántak. Úgy éreztem nem tudok a házban maradni, ezért hüppögő sírás közben visszaosontam a fészerbe és az emberek társasága helyett inkább viseltem el az elejtett kukoricaszemre vissza-visszatérő egerek futkosó csapatát. Átaludtam az éjszakát, de másnap sem merészkedtem elő, mert folyamatosan morgó teherautók hangját és német vezényszavakat hallottam. Mikor árnyékokat láttam a rissz-rossz deszkaajtón elsuhanni biztonságosnak nem éppen mondható rejtekhelyem előtt még a lélegzetemet is visszafojtottam. Kezemmel átöleltem a bokámat és gombócba kucorodva feküdtem a szalma alatt, biztos voltam benne, hogy már az egerek szagát is átvette a testem. Mikor megéheztem követtem a kis cincogó állatok példamutató túlélési ösztöneit és elcsentem tőlük néhány általuk oly szorgosan összehordott kukoricaszemet. Vagy többet. Néhány marékkal is betömtem, az volt minden eledelem. A következő nap sem tellett másképp. Az erőtlenségtől és az éhségtől nappal is aludtam. Késő délután lehetett, mikor újabb árnyékokat láttam a fészer ajtaja előtt. A szívem is kihagyott egy ütemet, mikor kinyílt a deszkaajtó és megpillantottam a német katonaruhát és az ismerős arcot a vágásnyommal. Amilyen gyorsan csak tudtam lehúztam a fejem a padláson, de már késő volt, a katona meglátott. Szinte csak a szemem látszott ki a magamra nyalábolt szalmából, mikor az a kék szempár összetalálkozott vele. A szalmával ellepett testem ráklépésben araszolt a padlás legsötétebb zugába, mikor a katona már a létrán lépdelt felfele. Lassan közeledett, és mikor felért négykézláb mászott elém. – Calmati! Calmati! – ismételgette, és a kezét előretartva, tört olasz szavakkal azt próbálta elmondani, hogy nem akar bántani. A kabátja alól elővett egy papírba csomagolt közepén kettétépett cipót, benne jól megtömött húsféleség és – talán a mi kertünkből lopott – saláta meg paradicsom volt. Felém nyújtotta, de eszem ágában sem volt elfogadni, rémülten feszítettem a hátam a fészer falának. – Mangiare! – mondta, de én a fejemet ráztam. Amúgy is barna bőröm a kosztól még sötétebb lett, tudtam, hogy az én kék szemem is csak úgy világít a sötétben, mint az övé. Világosbarna, erős szálú, egyenes hajam ide-oda lengett, ahogy nemet intettem, ami biztos megtetszett neki, mert a másik kezével megfogta és az ujjai közé morzsolta. Közelebb húzódott, aminél közelebb már nem is tudott volna, tudtam, hogy sarokba szorultam. Megsimogatta az arcomat, és éreztem azt az ismerős szagot, ami a testéből áradt, nem volt rossz, de kellemes se. Érződött rajta, hogy ő sem jutott vízhez az elmúlt napokban… hetekben. – Mein name ist Karl! – mondogatta, és magára mutatott. – Karl, wie Carlo! Carlo! Nem reagáltam, csak alig láthatóan bólintottam, mire felém mutatva az enyém után érdeklődött. – Anna. – suttogtam hangtalanul. Rövid bemutatkozása után nehézkesen összeszedte azt a pár mondatot, amivel bocsánatot kért tőlem, de én elfordítottam a fejem. Könny szökött a szemembe és pillanatok alatt végig gurult az arcomon. Óvatosan felém nyújtotta az ujjait és lágyan letörölte a könnyeimet. Megfogta az állam és maga felé fordította az arcomat. Kék szeme és szőke hajának élessége azt a bizonyos német orvost juttatta eszembe, aki a tökéletes egyedeket próbálta létrehozni a katonaságuk számára. – Ne félj tőlem! – ismételgette már olaszul és lassan az arcomhoz hajolt. Puszit adott rá, egyet, kettőt, majd ajkát az ajkamra helyezte. Féltem és hangom belül sikítani akart, de tudtam, hogy puska van nála. Előttem volt mamma és nonna képe, és a szavaik: "mentsd az életed", ezért nem mertem ellenállni. Szívem vadul kalapált, mert felismertem, hogy ez a katona volt az, aki elvette gyermeki tisztaságomat, mégis álltam a csókját. Nedves ajka összenyálazta az enyémet, amit tizenöt évesen visszataszítónak találtam, de ahogy egyre jobban simogatott a nyelvével rájöttem, hogy ez a fiú talán tényleg nem akar bántani. Látszott, hogy idősebb nálam, de az is, hogy nem sokkal. Talán a háború elragadta őt is, talán még nem is ismerkedhetett lányokkal. Parancsot teljesített azzal, hogy puskát fogott, mint ahogy parancsszóra tette azt is, amit velem tett. Amennyire csak tudtam remegve a sarokba húzódtam, de tapogató keze a nyakamra siklott, majd lejjebb kúszott és lágyan széthúzta rajtam a szakadt ruhát. Ösztönös reakcióm hirtelen feléledt bennem és gondolkodás nélkül pofon csaptam. Feje megbicsaklott, tudtam, hogy azzal aláírtam a halálos ítéletemet. Mikor visszafordult felém lassan megfogta a kézfejemet és belecsókolt a tenyerembe. Kék szeme vágyakozva nézett végig rajtam, mikor újra megpillantotta a koromhoz képest fejlett mellemet. Végig simogatta, majd a tekintetemet kutatva újra az ajkamra tapadt. – Calmati! Calmati! – ismételgette, de én csak egy erőszaktevő katonát láttam lenne. Ő mégis olyan szelíden játszott a mellemmel, mintha nem is az lenne, aki – ha a parancs azt kívánja – akár embert is ölne. Simogatása hatására elkezdtem valami furcsát és könnyedséget érezni. Félelmem átalakult valami mássá és hagytam, hogy máshol is hozzám érjen. Talán a túlélési ösztön, talán más valami miatt engedtem neki, talán azt akartam, hogy mielőbb vége legyen. Izmaim megfeszültek, mikor újra azt a heves lihegést hallottam a fülem közelében, mint akkor. Azt, ahogy a nyakamba fojtotta egyre erősödő vágyait és nyálas ajkai közé szippantotta a bőrömet. Hangjának tompa nyögése félelmet keltett bennem, a bárány voltam és ő a farkas. Most is ugyanolyan gyorsan szabadult meg a nadrágjától és ugyanolyan gyorsan tette meg azt, amit két nappal korábban azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal utána is velem maradt. Egész addig simogatott, míg meg nem hallottuk azokat a jól ismert vezényszavakat, amelyek a háború szörnyű valóságát hozták vissza csendes perceinkbe. A következő napokban minden este visszajött. Akaratlanul is megváltozott bennem valami, mert már vártam, hogy besötétedjen és megpillantsam koszos, szőke haját a padlásfeljárón, ahogy óvatosan botladozik felfele. Másnap gyümölcsöt hozott, harmadnap sajtot és egy levelet, amiben – gondolom segítséggel – megírta, hogy vissza kell mennie Németországba. Megígérte benne, hogy ha vége a háborúnak meg fog keresni. A levél végére leírta németországi címét és a nevét, amit sosem felejtek el, és amit mégsem adtam születendő gyermekünknek. A háború végén férjhez mentem, a férjem pedig sajátjaként nevelte fel a kislányomat, ezért az ő nevét viseli, a keresztneve pedig – ahogy nekem is – neki is Anna lett.

2010 Olaszország, Szardínia

Aurora

Luca és én egy éve ismerkedtünk meg egy tánciskolában. Ő Szardínián él, én pedig az ország egyik legdélebbi és szerintem legszebb kis falujában Tropeában, ahonnan fenséges kilátás nyílik a tengerre és a Strombolira. Mindketten Rómába járunk iskolába, ezért a legtöbb időt ott töltjük, távol a családunktól – szerelmesen és nagyon boldogan. Luca igazán jóképű fiú, fekete haja kisfiúsan göndörödik a füle mögött és a feje tetején. Hatalmas, mosolygós kék szemét – amit azt mondja a nagyapjától örökölt – kiemeli barna bőre és érzéki, vékony szája. Az én szőke hajszínemet és zöld szememet az apukámtól örököltem, akivel anya még a főiskolán ismerkedett meg. Apa Ausztráliából származik, de miután az ottani nagyszüleim korán meghaltak végleg a dél-olasz faluba, Tropeába költözött. Luca azt mondja azonnal beleszeretett hosszú szempillámba és a hajam illatába, de egészen addig nem mert kezdeményezni, míg nem látta, hogy bizony ő is tetszik nekem. Sokat dolgozott a szülei birtokán Szardíniában, egy egész kecskefarmjuk volt, sajtot készítettek eladásra. Jól éltek, de azt mondja sosem volt ideje a lányokra. Az esküvőnk idén júliusban lesz Szardínián, pontosan azon a napon, mikor az én szeretett nagyikám kereken nyolcvanéves lesz. Ott él Luca a szüleivel, és a nagyapjával. Az idős Carlo bácsi már nyolcvankét éves, de a háború őt is megjelölte. Hallása már nem a régi, és az a vágás sem múlt el az arcán, ami hosszan húzódott még mindig kék szeme alatt. Luca azokon a történeteken nőtt fel, amiket Carlo papa mesélt neki a háborús időkről, mikor minden fiúgyereknek fegyvert kellett fognia szeretett országa ellen. Luca mindig is hősként nézett a nagyapjára, de tudta, hogy rengeteg fájdalom és szörnyűség volt azokban az őszinte mesékben. Carlo papa a mai napig is fájdalmasan emlékszik vissza rá, hisz még szinte ő is gyerek volt, mikor rossz tettekre kényszerítette a birodalom. Az értelmetlen háború magasztos eszméinek képviselői őt is leigázták és akarata ellenére parancsteljesítésre kötelezték. Az az ország és haza, ahol született és amit magáénak hitt, de a békét követően örökre elhagyott. Inkább vonult önkéntes száműzetésbe ezen a meseszép szigeten, mintsem, hogy egész életében maga előtt is szégyenkeznie kelljen az akkori vezetők önkényuralmi hatalomvágya miatt. Itt alapított családot és itt született meg a fia is, aki az én Lucám apja lett. Szeretem Carlo bácsit, mert őszinte, és belátja akkori hibáit, de biztos vagyok benne, hogy eltúlozza őket, mikor azt mondogatja: "rossz ember voltam, rosszat tettem." Nem faggatjuk ennél mélyebben, mert tudjuk, hogy amit tett, azt parancsszóra tette és nem is értjük azt, hogy miért mondja, hogy ő rossz, hiszen tizenhét évesen szinte még gyerek volt. Azt mondja nem ölt embert, így fogalmunk sincs miért érzi magát rossznak. – A háború és az erőszak kétélű penge, ami néha erősebben sebzi meg a katonát, mint az áldozatot. – mondja sokszor, és olyankor percekig elmereng az emlékeiben. Azt hiszem az esküvőnk napja a világ legszebb ünnepe volt. Luca fehér öltönyében úgy festett számomra, mintha egy férfimagazinból lépett volna ki, az én menyasszonyi ruhám pedig a legszebb disney-meséket meghazudtoló csodával tündökölt. Amikor megszólalt a Gramophone-keringő és táncra keltünk mindenki elismerően bólintott, hogy nemhiába jártunk a táncórákra. Az első tánc után a szüleinkhez léptünk és megcsókoltuk őket, de mikor megpillantottuk a nagyszüleinket földbe gyökerezett a lábunk. Apa és anya bemutatta egymásnak a két idős embert, de pillanatok alatt rájöttünk, hogy elkéstek – ők már ismerik egymást. Luca is, és én is azokon a háborús történeteken nőttünk fel, amelyeknek mindig az volt a vége, hogy "volt ott egy lány" és "volt ott egy fiú", de semmi többet nem tudtunk meg róluk. De akkor és ott minden világos lett, Carlo bácsi volt Karl, és az én nagyikám az a tizenöt éves Anna, akik annak idején a háború szörnyűségei alatt az emberi brutalitást átélve mégis egymásba szerettek. – Szabad? – kérdezte Carlo bácsi a nagyi elé lépve. – Igen! – válaszolta határozottan az én nagyon csinos nonnám, majd hosszan egymás szemébe nézve, lassan táncolni kezdtek.

Szabó Szalay István

TESTVÉR

Testvér, én ki a Hazában élek,

hol erős Nemzetben, ép a lélek,

kezem nyújtom, támaszkodj rám,

neked, a határ túloldalán,

egy a nyelv, egyszínű a vér,

testvér, te magyarnak születtél.

A mi őseink együtt harcoltak,

Árpád vezérrel hont foglaltak,

István, ki törvényeket alkotott,

múltunk közösen egybefonódott,

igy lettünk mi két testvér,

mert te is magyarnak születtél.

Századok súlyos viharokkal voltak,

hol népek és nemzetek elhulltak

rendszerek megbuktak sorba,

s a határok is megváltoztak azóta,

nem a te hibád, hogy oda kerültél,

testvér, te magyarnak születtél.

Legyen úgy, hogy nem velünk vagy,

hazád a Felvidék vagy Erdély marad,

a nemzedék, mely ott nő és él

Szabó Szalay István

EGO SUM QUI SUM

(Az vagyok, aki vagyok)

Az vagyok, aki vagyok,

rég elhaltak ivadéka,

kiket elvittek századok,

vérük most bennem lobog,

előttük én fejet hajtok,

s az vagyok, aki vagyok.

Az vagyok, aki vagyok,

örökséggel mit nekem hagytak,

Anyám szájából hullott szavak,

ahogy bennem megmaradtak,

s míg ősök nyelvén szólhatok,

az vagyok, aki vagyok.

Az vagyok, aki vagyok,

boldog percek öröm kéje,

vagy erőszak szüleménye,

mit eltagadni nem fogok,

nem változtat engem már meg

az vagyok, aki vagyok.

Az vagyok, aki vagyok,

már kidőlni készülő fa,

hámlik a kéreg, törik az ág,

ráncok, akár évgyűrűk állnak,

de még újul hajtás, láthatod,

az maradok, aki vagyok.